A szorongás egy viszonylag gyakori kórkép, amely a globális népesség mintegy negyedét érint, és a nők körében legalább 2-szer gyakrabban fordul elő, mint a férfiaknál. A zavarra irracionális félelem, nyugtalanság, illetve az ezekhez köthető tünetek – bőrpír, fokozott izzadás, felgyorsult légzés és pulzus – jellemzőek. A probléma jelentősen kihat az érintett hétköznapi életére, ráadásul a kapcsolataira is erősen rányomhatja a bélyegét.
Éppen ettől szenved az a kétségbeesett levélíró is, aki a The Guardian szakértőihez fordult tanácsért. Mint írta, ő mindig is szorongó ember volt, ám hivatalosan nem diagnosztizálták nála ezt a zavart, és nem is szedett még soha szorongásoldót. Most azonban eljutott egy olyan pontra, ahogy már úgy érzi, tényleg szakemberhez kellene fordulnia – segítséget kérni azonban nem mer, illetve nem tud.
„A hétköznapi problémákkal is képtelen vagyok megbirkózni”
„Tavaly óta egyedül élek, amely sok tekintetben jót tett, azonban felerősítette a belső küzdelmeimet. Rendkívüli módon megterhelőnek érzem a lakás fenntartásával és karbantartásával járó felelősséget, és még a látszólag nagyon egyszerű, hétköznapi problémákkal – mint egy kép felrakása vagy a falfestés – is képtelen vagyok megbirkózni. Ezt nagyon szégyellem, és gyakran el is sírom magam” – kezdte vallomását a levélíró, aki nem érti, hogy miért boldogul ilyen nehezen, miközben nincs gyereke vagy olyan családtagja, akiről gondoskodnia kell; teljesen egészséges, a munkája pedig stresszmentes és kielégítő.
Most, hogy közeledek a 30-hoz, azt érzem, belefáradtam abba, hogy egyedül birkózzak meg mentális egészségemmel, viszont nem látom a felépüléshez vezető, járható utat. A legjobb barátaim rendszeresen járnak pszichoterápiára, ők azonban sokkal többet keresnek, mint én. Nekem még egy nagyon olcsó szakember sem férne bele hosszú távon” – fogalmazott, hozzátéve, hogy az államilag finanszírozott terápiára legalább 2 éves a várólista.
A levélíró arra is kitért, hogy amikor meglátogatja a szüleit vagy elmegy valahová a barátaival, akkor sokkal jobban lesz. Ám amint hazaér az otthonomba, újra elragadják őt a negatív gondolatok, és bekerül a szorongásspirálba. „A szeretteim tisztában vannak a problémáimmal, és ragaszkodnak is hozzá, hogy keressem fel őket a mélypontjaimban. Azonban – paradox módon – minél rosszabb állapotban vagyok lelkileg és mentálisan, annál nehezebben veszem rá magamat, hogy beszéljek velük erről. Félek attól, hogy ha mindig felhívnám őket, amikor levert vagyok, az nagyon megviselné, vagy akár meg is ijesztené őket. Nem tartom helyesnek, hogy ők legyenek a »terapeutáim«, miközben nem kapnak érte fizetést. (…) De akkor mit tegyek?” – tette fel végül a kérdést.
„Megérdemled a támogatást”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki gyakran ad tanácsokat a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak. Elsőként arra mutatott rá, hogy nem szabadna azon rágódni, hogy problémáinkkal esetleg terhet jelentünk szeretteinknek. „Az ember társas lény, szükségünk van a kapcsolatokra”.
Barbieri konzultált egy pszichoterapeutával is, Brett Kahr professzorral, hogy minél jobb tanácsot adhasson olvasójának. A szakértő elmondása szerint a szorongásos kórképpel élők gyakran érezhetik úgy, hogy nem is érdemlik meg a támogatás, ezért tudat alatt önszabotázst hajtanak végre – vagyis hiába szeretnének segítséget, nem kérnek. Emellett az is jellemző a szorongókra, hogy túl sok terhet vállalnak magukra.
Gyakran alábecsüljük a gyermekkori traumáink felnőttkori viselkedésünkre gyakorolt hatását, pedig a legtöbb ártalmas megküzdési stratégiánkat életünk első éveiben sajátítjuk el – és sajnos csak nagyon nehezen tudunk megszabadulni a kicsiként „megtanult” káros szokásainktól.
A válaszlevélben Barbieri és Kahr azt javasolta, hogy az olvasó inkább hívja meg magához a szeretteit, ahelyett, hogy mindig ő megy hozzájuk – akár a közös lakásfelújítás is jó program lehet, és segíthet a levélírónak abban, hogy ne érezze magát annyira rosszul az otthonában. Azokra az esetekre pedig, amikor a szorongó személynek szüksége lenne arra, hogy meghallgassák őt, de nem meri leírni nekik a problémáit, a szakértők szerint jó ötlet lehet megbeszélni egy titkos jelet. „Például küldesz nekik üzenetben egy csillagot, ami azt jelenti, »beszélnünk kell, fel tudnál hívni?«” – javasolták.
Barbieri szerint egyébként fontos lenne, hogy a levélíró feliratkozzon a terápia várólistájára, még akkor is, ha az nagyon hosszú. Első lépésnek mindenképpen jó lehet. Kahr pedig azt emelte ki zárásként, hogy „minden ember küzd a szorongásokkal, de azok, akik képesek kifejezni félelmeiket, sokat fejlődhetnek. A szorongásról sokan azt gondolják, hogy kezelhetetlen, de a valóság az, hogy hatékonyan gyógyítható.”
