A kapu előtt elmegy egy idegen, megéljenzi az ifjú párt, s mi pezsgővel kínáljuk. Temetésen vagyunk. Mindenki sötét ruhában, fejét leszegve áll a koporsó mellett. Elgondolkodunk az élet múlandóságán, és végső búcsút veszünk. Arra jár egy ismeretlen, tekintetébe szomorúság költözik, kalapját leveszi.
A megfelelő séma bekattan
Van, amit kimondunk. Verbálisan kifejezünk. Ez teszi ki közléseink tíz (bár érdemben talán a legfontosabb) százalékát. Minden mást jelzünk az arckifejezésünkkel, a gesztusainkkal, a hangunk hangolásával, ritmusával. A helyzetnek megfelelően használható érzelmi forgatókönyveket őrzünk a fejünkben, és sémák szerint viselkedünk. Ezt tanultuk, erre szocializálódunk. A hétköznapok eseményeiben, történéseiben eligazodunk. Tudjuk, miként rendeljünk ételt-italt, s hogyan tárgyaljunk a pincérrel. De előfordulhat, hogy a kiszolgáló szemtelen hangot üt meg, nyeglén viselkedik. Értékelünk, majd a megfelelő séma bekattan. Ha képesek vagyunk megküzdeni a rossz modorú pincérrel, akkor szabadjára engedjük a bennünk feltoluló dühöt, haragot. Ám ha úgy ítéljük meg, hogy itt mi csak a rövidebbet húzhatjuk, az indulatainkat visszafojtjuk, kínunkban akár mosolyogni is képesek vagyunk, de belül szégyent érzünk, mintha leforráztak volna bennünket, úgy somfordálunk ki.
Mindig minden helyzetet minősítünk, s annak megfelelően érzünk. Ha az erdőben vagy utcánkban egy medve cammog velünk szemben, érzékeljük a veszélyt, félelmünkben a szívünk kezd összevissza kalimpálni, kiver minket a hideg veríték, és hanyatt-homlok menekülünk. De mennyire másként viselkedünk, érzünk, ha a medve az állatkert lakója, és rács mögött van.
Tetszik a bundája, a járása, a dörmögése, szórakoztató produkcióin nevetgélünk vagy sajnáljuk rabságáért.
A szavakat hitelesítjük
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Vagyis amilyennek minősítjük fejünkben a helyzetet, annak megfelelően érzünk, és ez diktálja a válasz-cselekvéssorozatunkat. Amikor a szóbeli közléseket hitelesítjük, akkor is tudjuk, ha valami nem stimmel. Tudjuk, mert aki nem mond igazat, az zavarba jön, elpirul, hebegni kezd vagy éppen túl nagy lendülettel agitál, kerüli a tekintetünket, nem néz a szemünkbe.
A réges-régi korokban a helyzet megítélésén és a nyomába szegődő érzéseken múlott az egyén, a törzs fennmaradása. Fel kellett ismerni a másik testtartása, mozgása, te-kintete, arckifejezése, sőt a szaga alapján, hogy békével közeledik-e vagy támadni fog. S ebben nem is történt alapvető változás, nem felejthető, mélyen belénk kódolt, özönvíz előtti módszerekkel érintkezünk, kommunikálunk. Nem kell szóra nyitnia a száját annak, aki repdes a boldogságtól, mert rá van írva, akárcsak a másikra az önemésztés, a búskomorság. És bármelyik állíthatja az ellentétjét, beszélhet, amit akar, nem tud minket megtéveszteni.
Az emberi kíváncsiság határtalan. Hozzáértők évek óta kutatják, milyen arckifejezések tükrözik, kísérik a legfontosabb érzelmi állapotokat: az örömöt, a dühöt, a meglepetést, az undort, a szomorúságot.
A kutatók egy csoportja, e honban dr. Simon Lajossal, a Pszichiátriai Klinika egyetemi docensével az élén azt állítja, hogy az alapérzéseink univerzálisak, kifejezésük biológiailag huzalozott módon történik mindenütt. Ezt támasztja alá a néprajzkutatók munkája, akik a világ más és más tájékain figyelték a külvilágtól és a civilizációtól teljesen elzárt, izolált törzsek életét, viselkedésmódját.
És látnivaló volt, hogy az örömöt és a bánatot mindenütt és bárhol egyformán fejezik ki.
Univerzális alapérzelmek
Ez a mindenütt azonosság bizonyítja az univerzális alapérzelmek meglétét, az ősmélyen kódolt magatartásformákat, amelyeket biológiailag hozunk magunkkal, és nem utánzással sajátítjuk el.
Hogy miért vizsgálódnak az orvosok? Azért, mert tudják, hogy van különbség az egészséges és a lelkileg beteg ember arckifejezésében, gesztusaiban, hanghordozásában. Ha ezeket adekvát módon sikerül elkülöníteni, akkor meglesznek az egészségesek és betegek jellemzői, és ezzel a "leképzéssel" még a betegség-csoportok is elválaszthatók. Akkor a depressziósok, a pánikbetegek vagy skizofrének nem-csak pszichológia tesztekkel vizsgálhatók, hanem az alapvető érzelmek kifejezési módjával a diagnózis megerősíthető vagy megkérdőjelezhető. Annak a lelkibetegnek, akinek az ajka, a szájszeglete lefelé nyúlik, a szemöldöke viszont összehúzódik, arról könnyű leolvasni, hogy depresszió gyötri.
A Parkinson-beteg azért ismerhető fel könnyen, mert feltűnően szegényes a mimikája. De a diagnózis felállításához tévedhetetlen módszerekre, egzakt támpontokra van szükség.
Lelkiző robotok
Az örömünket mosollyal fejezzük ki. De képesek vagyunk mosolyogni zavarunkban, kínunkban, őszintétlenül, kárörvendően, gúnyosan, és futó mosollyal, ahogy illik szociális-társadalmi kapcsolatainkban. A valódi mosoly kritériumát még a múlt században Duchenn írta le: ilyenkor a száj és a szem körüli izmok együttesen mozognak. Nem úgy, mint az amerikai "chesse" mosolynál, ahol csak az ajkak húzódnak szét. Általában így nézünk a fényképezőgépbe, így teszünk felszólításra. Ám ha a külső szemlélőkkel átnézetik a fotókat, többségük, pontosan háromnegyedük képtelen megállapítani, hogy akit a képen lát, az teljes szívéből nevet vagy csak felszólításra, vagyis a spontán és a felkérésre megjelenő érzelem-kifejezés között nem igazán tudunk különbséget tenni. A fotó keresztmetszeti képet ad. A videó ettől többet mutat meg, képes az akció menetét, a semleges állapottól a nevetés csúcspontjáig nyomon kísérni, de semmivel sem vagyunk ügyesebbek abban, hogy a spontán és beállított mosolyt szétválasztjuk. Ráadásul a spontán mosoly is lehet őszintétlen, a beállított viszont őszinte, csak az kell hozzá, hogy közben valami vicces, kedves élményre gondoljunk.
Az őszinte öröm önkéntelen kifejezője az, hogyha tiszta szívből, nagyon-nagyon örülünk annak, akit viszontlátunk, egy ezredmásodpercre felkapjuk a szemöldökünket.Ez nem tanulható, ez nem játszható el, ez spontán reakció. Akit így fogadnak, az csak jóra számíthat, ha ez nincs, akkor ott vagy nem ismernek minket, vagy nem szeretnek, vagy közömbösek vagyunk a másiknak, esetleg éppen haragos ránk.
Duchennek sikerült a mosoly lényegét megragadnia, ám azt, hogy mi minő-síthető az öröm kifejezésének, úgy tűnik, nem tudjuk megadni az egyértelmű, tévedések nélküli választ. Tehát be kell vonni a számítógépeket, az intelligens asszisztenseket. Csak szállítani kell a hiteles mosolyt, a szomorúságot, az undort tükröző arcokat, és ő bizton kiválasztja az ismérveket. Azt, aminek a segítségével az orvostudomány egy tökéletesebb diagnosztikai rendszert tud felállítani.
Ez is érdekelhet
Mint minden kutatásnak, a technika a legnagyobb haszonélvezője. Nem is olyan sokára ennek köszönhetjük majd, hogy a háztartási robotok nemcsak kiszolgálnak bennünket, hanem megértik és veszik a lelkiállapotunkat is, s ennek megfelelően képesek lesznek az adekvát kommunikációra.
Legjobban: