Októberben jelent meg a New York Timesban a cikk, amelyben a hollywoodi sztárproducer, Harvey Weinstein több évtizede tartó szexuális zaklatási ügyeiről rántották le a leplet. Az írás lavinát indított el, egyre több szórakoztatóiparban tevékenykedő nő kapott bátorságot és állt elő saját, a nagyközönség elől addig titkolt traumatikus élményeivel. Az ügy az elmúlt hetekben csak tovább dagadt és nem állt meg a tengerentúlon: egy közösségi médiás kampány nyomán a világ különböző részein milliók vallottak arról a "me too", azaz "én is" hashtaget használva - köztük magyarok is - , hogy őket is zaklatták már. A Weinstein-botrány nagyon fontos társadalmi diskurzust indított el még úgy is, hogy a jelenségnek enyhén szólva is vegyes az össztársadalmi fogadtatása. Az érintettek vallomásai mellett a témát elbagatellizálók, az áldozatok szavát kétségbevonók hangja is egyre hangosabb.
HáziPatika.com: A Weinstein-botrány hatására egyre több áldozat meséli el saját történetét: sokan vannak, akik több évvel, akár évtizeddel korábbi sérelmeikről vallanak. Nem lehet elmenni az ilyen történetekre érkező reakciók mellett. Sok a kritikus hang, amely azt kéri számon az áldozatokon, hogy miért hallgattak eddig, valamint azzal vádolják őket, hogy biztosan meg sem történtek ezek az esetek, csak most találták ki az egészet. Milyen okai lehetnek annak, ha az áldozatok akár évekig is hallgatnak?
Wirth Judit: Nehéz erről általánosságban beszélni, hiszen nyilván mindenkinél vannak egyéni tényezők is. De elsősorban azt szögezném le, hogy szerintem az egy mítosz, hogy az érintettek soha nem szólnak senkinek. Mégpedig mesterségesen fenntartott mítosz, amelynek célja épp az, hogy az érintettek ne nagyon nyissák ki a szájukat. De az igazság az, hogy azért barátoknak, ismerősöknek, rokonoknak, kollégáknak próbálkozások formájában az emberek szoktak beszélni az őket ért sérelmekről, vagy arról, ha rosszul esett nekik valami vagy megbántják őket. És ugyanez igaz azokra az érintettekre is, akik szexuális zaklatás vagy akár erőszak áldozatai lesznek. Tehát valakinek valamit a többség el szokott mondani, ez igaz gyerekkorban is meg felnőttkorban is. És ha ekkor nem azt a választ, reakciót kapják, ami megfelelő lenne - hanem helyette áldozathibáztatást, közönyt, lekicsinylést, sőt őket elítélő reakciókat -, akkor legközelebb már kevésbé mernek beszélni róla, végül pedig teljesen elhallgatnak.
HáziPatika.com: Az elutasítással, a közönnyel a környezet is egyszerűen cinkostárssá válik.
W.J.: Így van. Az elhallgattatás valójában cinkossá teszi a "kívülállókat", mert megteremti az elkövetők számára a következmények nélküliség közegét. Paradox módon tehát számukra teremt biztonságos elkövetési közeget. Fontos lenne, hogy ne azt vizsgáljuk, hogy az áldozatok miért nem kapálóznak még erősebben, hanem azt, hogy miért van az, hogy az emberek rendre ilyen furcsaságokkal reagálnak, mint hogy "miért pont most áll elő, akkor biztos nem igaz". Mi a fenéért ne lenne igaz? Miért jut valakinek az eszébe, hogy az, hogy 3 napja vagy 30 évvel ezelőtt történt, bármilyen módon is befolyásolja a dolognak a valóságát? Ez logikátlan.
HáziPatika.com: Erre azt szokták mondani, hogy biztos csak reflektorfénybe akar kerülni, azt akarja, hogy beszéljenek róla, azért találta ki az egészet.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
W.J.: Én meg azt mondom erre, hogy mindenki, aki valamiféle kifogást talál arra, hogy ne foglalkozzunk ezzel a valós témával, nyilvánvalóan a témáról akarja elterelni a figyelmet. Ha nem akar, akkor ne foglalkozzon az adott emberrel, de foglalkozzon magával a témával. Nincsen nő, aki ne lett volna szexuális zaklatás áldozata. Éppen ezért ez a hozzáállás egyszerű terelés. Ugyanaz a terelés, amit a bántalmazók is használnak akkor, mikor szembesítik őket a tettükkel. Akkor elkezdenek arról beszélni, hogy nekik miért rossz, miért nehéz. De attól, hogy nekik nehéz, még nem lehet bántalmazni egy másik embert! Ha valaki szerint egy nő csak feltűnést keres a vallomásával, akkor ne foglalkozzon az adott nővel! Foglalkozzon azzal, hogy nők százezrei, milliói élnek ma Magyarországon, akiket rendszeresen az akaratuk ellenére fogdosnak a villamoson, és ezért nem tudnak biztonságosan utazni. Vagy mindegyikük feltűnést keres? Azok is, akik állítólag nem szólnak senkinek?
HáziPatika.com: Miért "terelünk"? Miért van, hogy a zaklatásos eseteket még nem érintett nők is elbagatellizálják?
W.J.: Nincsenek nem érintett nők. Szerintem nyugodtan leszögezhetjük, hogy nincsenek. De egyéni szinten szerintem azért, mert azt gondolják, hogy ha azt sulykolják maguknak, hogy ez nem komoly, ezt túl lehet élni, akkor könnyebben túl is tudják élni. Mert tény, hogy ha minden szexuális zaklatástól minden nő idegösszeomlást kapna, akkor nem lenne épkézláb nő az országban.
HáziPatika.com: A szexuális erőszak csak a jéghegy csúcsa, nagyon sok más olyan szituáció is van, amelynek nem szabadna megtörténnie. Mi az, ami már zaklatásnak minősül?
W.J.: Az utcai beszólogatás, a tapizás a tömegközlekedésen és bárhol, ahol többen vannak. A különféle, kinézetre vonatkozó megalázó megjegyzések, a szexualizált viccelődések munkahelyeken, és természetesen mindenféle olyan klasszikus zaklatás, amelyikben szexuális szolgáltatást "kér" valaki például ahhoz, hogy a munkavállaló előbbre jusson. Ezek mind a szexuális zaklatás különféle verziói, fokozatai, amiket gyakorlatilag minden nő megtapasztalt az életében, ha valaha is kilépett az ajtón.
HáziPatika: Megtapasztalják, de nem tesznek semmit. Úgy vannak vele, hogy nem nagy ügy.
W.J.: Nincsenek úgy vele, bár ahogy fentebb szó volt róla, valóban sokáig megpróbálják meggyőzni magukat róla, hogy nem nagy ügy. És előfordul, hogy tesznek valamit, bár a munkahelyi és társadalmi kultúra, a jogszabályok és a jogalkalmazás nem éppen segítőkész ebben. De nagyobb tömegekben eddig valóban nem léptek fel a nők, és még most is vannak nők, akik amellett kardoskodnak, hogy ez semmiség. Feltételezem, hogy azt hiszik, hogy ha ők az általuk megélt eseteket "túlélték", akkor bárki bármit túl tud élni. Nem hiszem, hogy valóban tudhatnák, hogy ők maguk hogyan reagálnának egy kicsit vagy egy sokkal súlyosabb cselekményre, amit ellenük követnének el. Mint ahogy abba sem hiszem, hogy belegondolnak, hogy miért reagálhat más másképp egy olyan helyzetre, ami nekik könnyen túlélhetőnek tűnik.
De egyrészt, kérdezem én, miért az a feladat, hogy túléljük? Miért nem az az elvárás, hogy nyugodtan, biztonságban mászkáljunk a világban, ahol tudjuk, hogy a férfiak nem fognak minket nyilvánosan fogdosni az akaratunk ellenére, hogy nem fognak megalázni a női mivoltunk miatt? Miért nem az az elvárása másoknak és mondjuk a férfiaknak saját magukkal szemben, hogy ezt garantálják? Ez tudatosság kérdése. Teljes megdöbbenéssel olvasom azokat a reakciókat, ahol nők először is leszögezik, hogy ők nem feministák, és nekik semmi közük ehhez a társadalmi, nemi egyenlőség kérdéshez, és utána elmesélik - gyakran nagyon érzékenyen és rendkívüli bátorsággal -, hogyan, miként voltak zaklatva. Megosztják a világgal azt a tapasztalatukat, amely teljesen univerzális a nőkre nézve, és közben leszögezik, hogy amúgy nem gondolják, hogy ennek köze lenne ahhoz, hogy nők. Holott ilyen tapasztalásokat a társadalom másik fele ugyebár nem él meg ilyen univerzálisan. Ez nem kellene, hogy ideológiai viták tárgyát képezze, ez tény. A szexuális zaklatás - és a szexuális erőszak - elfogadottságában és elfogadásában, a nőknek az elhallgattatásában viszont világosan lelepleződik a szemlélet, amely szerint a férfiak a nőkhöz képest értékesebbek, a nők értéktelenek.
HáziPatika.com: Igen, valószínűleg statisztikailag kevesebb férfi után kurjongatnak a nők obszcén szavakat az utcán vagy dörgölőznek a villamoson.
W.J.: De ha meg is történik, a férfiak nem ugyanazt a félelmet élik át, mint a nők, nem az lesz az első gondolatuk, hogy ha leszállnak, vajon utánuk mennek-e és meg fogják-e őket erőszakolni. És nem fogják hülyének nézni őket, ha rákiabálnak egy őket zaklató nőre a villamoson. Mert ha egy férfi üvölt, akkor nem hülyének nézik, hanem félni kezdenek tőle. A nőkkel viszont rendszeresen megtörténik, hogy ha nem tűrik el a szexuális zaklatást, és ráüvöltenek a zaklatójukra a tömegközlekedésen, akkor az emberek úgy néznek rájuk, mint egy elmebeteg őrültre, ahelyett, hogy megtapsolnák. Ezt a fajta közeget sajnos támogatják azok a megnyilvánulások, mikor a nők elhatárolódnak attól, hogy ők nők, miközben elmesélik, hogy milyen traumatikus élmények érik őket főként azért, mert nők. Utóbbi rendkívül fontos, előbbi nem segít. Ezt a két dolgot nem lehet szétválasztani. Azt remélem, hogy a közösségi kampány segíti a tudatosságot. Személyes szinten ez azt jelenti például, hogy felismerem azt, hogy engem pontosan ugyanúgy értek ezek az atrocitások, mint a többi nőt, és egyrészt szolidaritást érzek velük, másrészt megállapítom, hogy ennek akkor mégis van köze ahhoz a társadalmi hierarchiához, amelyben élünk. Egyébként a fiúk, férfiak esetében is társadalmi hierarchiákhoz van köze, csak nem a nemi hierarchiákhoz, hanem jellemzően a gyerek-felnőtt, illetve a gazdasági hierarchiákhoz.
HáziPatika.com: Manapság a feminizmus gyakorlatilag szitokszó, a társadalmi hierarchiáról pedig nem nagyon merünk beszélni.
W.J.: Igen, csak hát nincsen másik elméleti keret, amely ezt meg tudja magyarázni. Ez az egyetlen elméleti keret, ami érthetően, logikusan világossá tudja tenni, hogy ezekben a helyzetekben mi miért történik. És az, hogy miért történik, információ, nem ítélet. Információk alapján tudunk valamit megváltoztatni. És az egy valós információ, hogy legkésőbb 12 éves kortól a lányok bekerülnek a "tárgykategóriába", a nemi hierarchiában alulra kerülnek, és onnantól kezdve a társadalom szemében lehet őket zaklatni. Gyakorlatilag prédának minősülnek. Nem az tesz valakit feministává, hogy azt mondja, hogy ő az, hanem hogy nem hajlandó úgy csinálni, mintha nem látná, hogy őt azért zaklatják, mert nő. Ez lehet, hogy rossz hír azoknak a nőknek, akik nagyon szeretnék nem feministaként érzékelni magukat - mivel valószínű, hogy úgyis annak gondolják őket mások, ha van önérzetük és kritikai szemléletük -, de szerintem valójában nem rossz hír: aki nem akar, ne foglalkozzon azzal, hogy ezt minek nevezik, csak ne alkudjon meg a valóság feltárásának jelenleg is zajló folyamatában.
HáziPatika.com: A Weinstein-botrány és az ahhoz kapcsolódó közösségi médiás kampány elindított valamit. Mi kellene ahhoz, hogy valódi társadalmi változás történjen e téren? Hogy a nők maguk ne bagatellizálják el a velük történteket, hogy ismerjék fel, hogy ez nincs rendben?
W.J.: A felismeréssel nincs probléma, hiszen mindenki érzékeli, ha valami nem jó neki. Az értelmezéssel van baj. Ha olyasminek értelmezi - és hangsúlyozom: nem éppen minden erre irányuló sugalmazás nélkül -, amit neki egyszerűen tudomásul kell venni, és nem olyasminek, ami ellen jogos és helyes fellépni. Nyilván egyedül vagy kevesen nehezebb fellépni. Azt gondolom, hogy ez a hullám, amelyben most nők tömegével megszólaltak és felvállalják a történeteiket, jó kezdet lehet.
HáziPatika.com: De hogyan lehetne innen továbblépni, hogy ne csengjen le néhány hét múlva a téma?
W.J.: Nagyon remélem, hogy nem fog elcsitulni, hanem kinőnek majd belőle mindenféle kezdeményezések. Például összeállhatnának a munkahelyeken azok a nők, akik használták a "me too" hashtaget, elkezdhetnének gondolkodni, hogy az adott környezetükben mit követeljenek ez ügyben. De külföldön az sem ritka, hogy közösségi közlekedési vállalatok posztereket helyeznek el a járművökön arról, hogy náluk az az elv, hogy a szexuális zaklatás nem oké, és ha ilyet tapasztalnak, fellépnek ellene. De lehetne megerősítő csoportokat is indítani, vagy iskolákban műhelymunkákat kezdeményezni a diákok és a tanárok körében is. Az itt-ott megjelenő történeteket fel lehet dolgozni, meg lehet beszélni áldozathibáztatás nélkül, ezzel a környezet hozzájárulhat a lányok és a nők számára biztonságosabb közegek megteremtéséhez, és üzenhet a fiúknak, férfiaknak, hogy nem elfogadott a zaklatás. Lehet szexuális zaklatás elleni belső tudatosságnövelő kampányt csinálni, panasz esetére eljárási rendet meghonosítani - biztos vagyok benne, hogy sok munkahelyen bőven akad nő, aki jó ötletekkel és fontos gondolatokkal tudná segíteni ezeket a kezdeményezéseket. Sok mindent lehet csinálni annak érdekében, hogy ezt a tudatosságot, ami most hirtelen megnyilvánult, ne mossa el az idő.
Ez is érdekelhet
Sok nő látja most a lehetőséget abban, hogy ahelyett, hogy azt magyarázzák maguknak és egymásnak, hogy miért nem probléma, ami velük történt - amivel eleddig a jobb sorsra érdemes energiájukat a maszkulin túlhatalom fenntartásába fektették -, és inkább megosztják a valódi tapasztalataikat és a valódi érzéseiket ezzel a jelenséggel kapcsolatban, akkor fontos változásokat tudnak elindítani. Sokan most tudatosan elhagyják azt a neveltetési berögződést, hogy nekik a többi nőt meg kell ítélni és riválisnak kell tekinteni. Ezzel a kampánnyal a nők azt mondják ki, hogy ami velük történt, másokkal is megtörténhet, és ezt el kell ítélni, ez nincs rendben. Nem csak azt, ami velük történt, hanem azt is, ami másokkal. Ez a fajta szolidaritás tud elindítani változásokat.
