Pontosan milyen fejlődési rendellenességgel születtél?
Nem tudják az orvosok sem, pontosan milyen fajta ez a fejlődési rendellenesség, vagy hogy minek a következménye. Csak az biztos, hogy nem genetikai. De szerinted változna valami attól, ha azt mondom, hogy igen, ez a gén volt hibás, itt siklott ki a vonat? Attól kinőne a lábam? Persze korfüggő is, hogy ezt hogyan viseli az ember, de én ezt már megtanultam a helyén kezelni, és elengedni is. Ezek nem fontos kérdések. Nem változtatnak semmin. Majd ha ott tart az orvostudomány, hogy meg tudja változtatni, akkor elkezdem keresni az okát annak, ami történt.
Ezért kezdtél el úszni?
Igen, lényegében. Kétéves koromban küldtek le úszni, tehát "beleszocializálódtam" az uszoda közegébe. Ott pedig ugye nem nagyon tudod takargatni, hogy mid nincs, vagy mid van, mert nincs mivel. Fölöslegesen venne fel az ember hosszú szárú nadrágot a műlába miatt, mert az uszodában úgysem viseli.
Voltak ott más sérültek is?
Én a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány közreműködésével kezdtem el úszni, tehát hasonszőrű gyerekekkel tanultam sokáig.
Te mindent tudsz a kutyádra leselkedő veszélyekről? Teszteld le!
És ebből lett később a két paralimpia.
Sokkal később, de igen. Engem Málnai István tanított úszni, ahogy nagyon-nagyon sok végtaghiányos, illetve más fogyatékos gyereket is. Ő volt az, aki az első versenyekre elvitt minket. Aztán tizenéves koromban megműtötték szkoliózis miatt a gerincemet, és nagyon sok év kimaradt a versenysportból. Utána, amikor vissza akartam kapcsolódni az úszáshoz, akkor is őt kerestem. Így kezdődött gyakorlatilag a második úszói karrierem, ebből fejlődött a válogatottság, és a két paralimpia lett a koronája az egésznek.
És utána jött a tanítás, ugye?
Több egyetemet is elkezdtem, de nem voltak összeegyeztethetők a tanulmányok az élsporttal. Ezért a téma picit talonba került egészen addig, amíg abba nem hagytam a versenyszerű sportolást. Közben azért elvégeztem egy edzői képzést a Londoni paralimpia után. Rió után jött a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény. Mindenféle korosztályból járnak ide gyerekek: tehát nálunk van óvoda, általános iskola és középiskola, illetve kollégium is. Az iskoláskorú gyerekek teljes palettáját lefedjük, ezért nagyon változatos a munkám. Az egyik órán picik, a másik órán nagyobbak jönnek. Úgyhogy kifejezetten élvezem, szerintem ez egy nagy kihívás, hogy óráról órára váltogassam az eszköztárat, a korosztályoknak megfelelően.
Mit gondolsz, mennyire tabutéma még, ha valaki sérült?
Én azt gondolom, hogy a legrosszabb dolog, amit tenni lehet egy sérült emberrel, hogy nem veszünk tudomást róla. Hála a Jóistennek én úgy lettem felnevelve, hogy van ez a helyzet, legyek ezzel tisztában, ismerjem a korlátaimat, de azt is tudjam, hogy ezeket hogyan tudom használni. A szüleim mindig az önálló életre próbáltak nevelni, és sose volt tabu nálunk erről beszélni.
Felkészítettek arra, hogy igen, az emberek nézni fognak. Nagyon korán megértettem azt, hogy ha mondjuk a játszótéren van egy gyerek, aki engem szájtátva bámul, de én odamegyek hozzá, és elmondom neki, hogy figyelj, én ilyen pici kézzel születtem, és nem baj, ha kérdezel erről, akkor pozitív benyomást tudok kelteni benne. Ez aztán azt erősíti meg a gyerektársban, hogy egyébként tök ugyanolyan, mint én. Azt gondolom, hogy a legnagyobb hiba egy kisgyereknek azt mondani, hogy ne nézd, ne kérdezd meg, mert ő pont abból tanul, hogy kérdez. Például hogy valakinek miért piros a haja, miért biceg így, miért ül abban a fura székben... És ha az ember ezt szemrebbenés nélkül elmagyarázza neki, akkor ezzel a lendülettel tovább is lép rajta. Ha azt hallja, hogy nem szabad, ne nézz oda, azzal felkeltik a figyelmét, és akkor megerősödik benne az, hogy ez egy rossz dolog, és ezt takarni, eltüntetni kell. És akkor félni fog.
Tehát a kommunikáció az, amire szükség van?
Igen, meg a közvetlenség. Szerencsére ma már nagyon sok érzékenyítő program van, például a paralimpia kapcsán. A versenyzők rengetegszer mennek iskolákba, sportegyesületekhez, bemutatkoznak, mosolyognak, autogramot adnak, lehet velük beszélni, meg lehet nézni a kerekesszéket. Én is megengedem, hogy a gyerekek megnézzék a műlábam. „Nézd meg, jaj, de érdekes, jaj, de vicces. Igen, én ezzel közlekedem. Nincs ezzel semmi baj. Neked nincs ilyen, hál' Istennek. Nekem van, de ettől nem kell félni.”
Mennyire gyakori, hogy odamegy hozzád valaki?
Idejönni nem nagyon mernek. A mai napig azért megbámulnak, de gondolj bele, hogy ha mondjuk kékre van festve valakinek a haja, azt is megnézik. Az emberek arra, ami az átlagtól eltér, fölkapják a fejüket. Pici gyerekek szoktak megállni, nagyon látványosan rám nézni, velük a mai napig igyekszem kommunikálni, kapcsolatba lépni. Rájuk integetek, azt mondom nekik, hogy gyere, nézd meg nyugodtan, szólj anyukádnak, jöjjetek ide, nincsen semmi baj.
Nincsenek fárasztó kérdések?
Én azt gondolom, hogy ha már odaülni, beszélgetni szeretne, ez egy nagyon-nagyon jó irány. Onnantól már nincsen hülye kérdés, és nagyon szívesen válaszolok. Meg lehet kérdezni, hogy figyelj, én még ilyet sose láttam, ez most melyik ujjad? Mert nekem nem úgy fejlődtek az ujjaim, mint egy átlagembernek. Sokkal rosszabb, ha bámul, vagy elfordítja a fejét. Én abban bízom, hogy ha ezt a mentalitást hozom, akkor egyre több emberben meg tudom erősíteni, hogy nem egy ördögtől való dolog ezekről a dolgokról beszélni.
És mi a helyzet a felnőttekkel?
Velük kevésbé vagyok toleráns. Ha találkozom egy 20-25 éves felnőtt fiatallal, aki ugyanígy szájtátva bámul, akkor arra rá fogok szólni. És lehet, hogy kevésbé mosolygósan, de nagyon szívesen beszélgetek vele is. Viszont biztos felhívom a figyelmét, hogy én is bámulhatnám a ciki cipőjét, és mégsem teszem. Egy bizonyos kor fölött azért meg kell tisztelni a másikat.
Kifejezetten ellenszenves reakcióval találkoztál?
Ezek a félelemből táplálkoznak, és nagyfokú tudatlanság társul hozzájuk. Például amikor azt mondják, hogy ne nyúlj hozzá, mert fertőző. Ilyenekkel is találkoztam életem során, inkább fiatalabb koromban.
Ma már nem jellemző, de mostanában is van olyan, hogy megijednek, és akkor azt mondják, hogy ne nézz oda, nem szabad stb. A másik, ami szerintem ennél rosszabb, az a szánalom, amikor valaki minden áron segíteni akar.
Például ha állok sorban a kasszánál, és valaki felajánlja, hogy kipakol helyettem a kosaramból. Ezt köszönöm, meg tudom oldani. Szerintem nagyon fontos megtanulni helyesen segíteni. Van olyan szituáció, amikor segítségre szorulok, mint minden más ember. Én például az alacsonyságom miatt a felső polcot egyszerűen nem érem el, de akkor meg tudok kérni valakit, hogy vegye le nekem onnan a lisztet. De nincsen szükségem arra, hogy tolja a kocsit helyettem, vagy hogy járjon helyettem. A másik, ami szerintem sok sérült társamnak probléma, hogy elvész a nevünk. Egy kolléganőmmel egyszer arról beszéltünk, hogy teljes mértékben levetkőzte azt, hogy sérültként tekintene rám. Ugyanolyan kollégája vagyok, mint bárki más, pedig még tanított is engem. Most pedig egyszerűen kollégaként tekint rám. Nem a mozgássérült kolléganőként, hanem Rékaként.
Elértünk idáig, hogy nem a mozgássérült lány vagyok, nem a paralimpikon vagyok, hanem Réka. Végre lett keresztnevem, azért ez nem mindegy. Állandóan a PC-kifejezéseket keressük: fogyatékkal élő, fogyatékossággal élő, mozgáskorlátozott, mozgásában korlátozott... Réka vagyok.
Hogy látod, mennyiben változott a sérültek helyzete Magyarországon?
Szerintem nagyon sokat, jó irányba. Egyre nyitottabb az ország, egyre több helyen látni mosolygósan sétáló sérülteket. Egyre kevesebb az olyan ember, aki még nem látott soha kerekesszékest, vagy művégtaggal élőt. A mostani generáció tagjai azért már nyitottak, nagyon sok információt befogadnak. Ezek az információk miért ne férnének bele? Sokkal többször találkoznak ezzel. Tehát most már nem az van, hogy kvázi be van zárva a harangtoronyba, és tudod, hogy ott van, de még sose láttam.
És mi a helyzet az élsport területén?
Az elmúlt tíz évben, mióta én nem versenyzem, olyan gyors és hirtelen ugrásnak indult a parasportolók helyzete, hogy gyakorlatilag párhuzamba állíthatók az épekkel. Tehát van sportpszichológus, aki a versenyzőkkel foglalkozik, van masszőr, van rehabilitációs tréner, van gyógytornász, van dietetikus, van edző, van minden és team munkában dolgoznak a parasportolókkal is, ami szerintem egy irtózatosan klassz dolog.
Mi volt más, amikor még versenyeztél?
Onnan indultunk, hogy az edzőt is gyakorlatilag a versenyzőknek kellett felkutatniuk. Akik nálam hamarabb csöppentek bele a paraélsportba, azok meg még inkább magukra voltak utalva, hogy nagyobb versenyekre fel tudjanak készülni. Nemhogy erre képzett szakember nem volt, hanem olyan edzők sem, akik találkoztak valaha sérülttel az uszodában...
Szép ívet írt le ez a folyamat, hogy most már azért vannak olyan edzők, akik kifejezetten sérültekkel foglalkoznak, Magyarországon is. Mint én.
Legjobban: