A függőséget legkönnyebben úgy lehetne definiálni, hogy egy tárgytól, egy szokástól vagy egy személytől tesszük függővé az életünket. Amennyiben ez a függés egy párkapcsolatban jelenik meg, úgy társfüggőségnek nevezzük - mondja Gyetvai Viktória párkapcsolati szakértő.
Mi is a társfüggőség?
A függőség mindig pótol, illetve eltakar valamit: aki függő, annak nincs meg az autonómiája, amelyben vállalni tudná önmagát, élményeit, véleményét, igényeit, szükségleteit. Nincs kommunikációs eszköze, amellyel ki tudná fejezni a körülötte élők számára. A gyermekkori mintázat itt is nagyon jelentős, az általunk fontosnak megélt gondozói attitűdök a későbbiekben befolyásolják az életünket, ezt fogjuk továbbvinni a közeli kapcsolatainkban, ez a kötődési mintázat lesz mérvadó, amikor belekerülünk egy párkapcsolatba.
A társfüggőségnek is vannak különböző szintjei. Van olyan, aki nagyon háttérbe szorítja magát. Ezek az emberek önmagukat alulértékelő, minden realitást elkerülő, sérült személyek, akik rengeteg félelmet, terhet cipelnek, így nagyon önbizalomhiányosak.
A társfüggő ember életképtelen önmagában, csakis kapcsolatban tudja elképzelni az életét. Azért, hogy ez megmaradjon, bármit elvisel, az összes, számára negatív helyzetben megalkuszik.
Hogyan alakul ki a társfüggőség?
A szakértő szerint mint sok más probléma, ez is gyermekkorban alakul ki. Ugyanis akit gyerekkorában nagyon uraltak, nagyon meghatározták számára, hogyan gondolkodjon, milyennek kell lennie, a későbbiekben sokkal nehezebben tud majd önállóan gondolkozni, autonóm módon létezni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Elképzelhető, hogy ezt szavakkal nem kommunikálták a gyermek felé, hanem inkább elvárásokkal, viselkedésmintákkal közvetítették számára a követelményeket. Ez kimondatlanul ugyan, de érzelmi elvárások szerint rajzolódik ki.
A szakember ezt egy példával támasztja alá: ha nem azt a ruhát viseli a gyermek, amit az anyukája kitalált számára, akkor rá sem néz, vagy fintorogva elfordul. Tehát nincs kimondva, de a gesztusokból, érzelmi megnyilvánulásokból következtethet a gyerek a neheztelésre. A gyerek elsődleges célja az lesz, hogy szülei vagy tanára, nevelője vágyát kielégítse, elvárásainak eleget tegyen.
Az autonómiát gyakran pusztító világ az élsportoké is. Ebbe nehezen fér bele az egyén saját érzelmi élete, az, hogy önmagát megélje, hiszen egy cél van, az aranyérem. A dobogósok még csak-csak, de a 4., 5. stb. helyezett már alig vagy egyáltalán nem kap figyelmet, így a jó teljesítmény lesz elsődleges cél.
Ez nem jelent többet, mint hogy érzi ugyan a saját érzelmeit, tapasztalatait, amit szeretne megélni, de környezete nem hagyja, így inkább lemond a saját megélésről, és csakis a másiknak akar megfelelni.
Hogyan jelenik meg mindez a párkapcsolatban?
A társfüggő teljesen alárendeli magát a másik fél akaratának. Gyetvai Viktória ezt egy példával szemlélteti: ha az egyik fél megbántja a másikat a cselekedetével, például elfelejti a másik születésnapját (akár többször is), akkor ezt egy önmagával rendben lévő ember nehezményezné, szóvá tenné. Ezzel szemben egy társfüggő nem fogja jelezni. Esetleg megéli, hogy fáj neki a viselkedés, de nem foglalkozik vele, felmenti a másikat, és indokokat keres, hogy ez miért elfogadható. Nem is gondol arra, hogy így nem jó, ezen változtatni is lehetne. Nincs számonkérés, és nincs jóvátételi igény, nem mutatja meg a másiknak, hogy őt most megbántotta ez a hozzáállás.
Egy egészséges párkapcsolatban elmondhatjuk, ha ez rosszul esett nekünk, megmutathatjuk a másiknak, mit lehetett volna másként csinálnia. Ez az asszertív jelenlét a kapcsolatban. A társfüggő idealizálja, miért jó ez így, nem megy végig ezeken a pontokon. Ennek hátterében az áll, hogy gyerekként sem mondta neki senki, hogy fejezze ki magát és az érzéseit bátran, hisz segítik, támogatják mindenben.
Mit tehet, aki társfüggő?
Amíg a társfüggő nem érzi úgy, hogy igazságtalan, hogy ő többet tesz bele minden téren a kapcsolatba, és ez így nem jó, addig nem igazán lehet ezen változtatni - mondja a szakértő. Akárcsak más függőségek esetében, amíg be nem valljuk, hogy függők vagyunk, addig nem lesz változás. Amint ez megtörténik, onnantól lehet dolgozni a függővel erre szakosodott emberek segítségével. Nehéz megérteni, hogy mit gondol magáról az adott ember, miként éli meg ezeket a dolgokat. Ha traumatizált személyről van szó, akit sokat bántottak, sok traumát átélt, esetleg bántalmazó kapcsolatban van, akkor a társfüggőség szinte borítékolható. Ez az ember a bántalmazói múlthoz is kötődik, így még bonyolultabb függőségi helyzetbe kerül.
Addig tehát nem lehet segíteni, amíg az érintett nem akar segíteni magán.
A probléma gyökerei a múltunkban keresendőek
A szakértő úgy véli, hogy a társadalom autonómiája önmagában éretlen, hiszen hosszú évekig behódolásban nevelkedtünk, és nem kezeltük értékként az autonómiát. A kommunizmus ránk nyomta bélyegét: ebben nőtt fel két generáció. Amint megjelent, hogy mennyire fontos az önreflexió, és hogy védjük a határainkat, jött egy új hullám, amelyben elsősorban azt preferálják, hogy csapatban dolgozzunk. Ebben a szemléletben mindenki egyenlő, hiszen együtt többet tudunk, így a kooperációs munkamodell azt eredményezte, hogy egyedül mégsem vagyunk annyira értékesek, mint csoportban.
A társadalmi rendszer pedig nagyban befolyásolja a családi rendszert is, ami gyerekként nehezíti a későbbiekben kialakított jó kapcsolatokat, a párkapcsolatok megélését. Sehol nem tanuljuk meg ezeket a kapcsolati rendszereket, hanem egyszer csak belecsöppenünk, és nem tudjuk hogyan kezelni őket. Olyan alapvető értékeket nem tanulunk meg, hogy milyen maga a család, nem ismerjük a felmenőinket, hogy honnan jöttünk. Nem tudjuk milyen önmagunkban, önmagunkkal lenni. Ennek megismerése többnyire 25-30 éves kor felett kezdődik el, addig a gyerekeknek fogalmuk sincs önmaguk megismeréséről, nincs benne a tudásukban, mint ahogy az sem, hogy megismerjék a felmenőiket.
Ez is érdekelhet
Holott ezek az alapvető ismeretek nemcsak a viszonyunkat befolyásolják önmagunkhoz, hanem társas kapcsolatainkat is.
