"A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették:
buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.
Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam."
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
( Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot )
Oly távol vagy tőlem, s mégis közel
Karinthy történetéhez hasonló eseményeket mindnyájan megéltünk már - amikor azonban magunk vagyunk a szereplői mindezeknek, nem tudunk önfeledten nevetni... Életünk egyik legfájdalmasabb élménye lehet, ha azt tapasztaljuk, hogy társunk nem érti meg, hogy mennyire szeretjük őt, a dolgok helyrehozására irányuló kísérleteink pedig egyre csak rontanak a helyzeten.
A kommunikációelmélet neves kutatója, Gregory Bateson a "kölcsönös eltávolodás" fogalmával írja le ezt a jelenséget. Megfigyelései szerint az emberek - személyiségükből adódó, természetes - eltérő viselkedési módjai szinte törvényszerűen konfliktusokhoz vezethetnek, s ezeket sokan úgy próbálják megoldani, hogy még erőteljesebben csinálják ugyanazt, amit addig is, abban bízva, hogy akkor végre a másik majd megérti, hogy mit akarnak ezzel kifejezni. A félreértelmezett viselkedés még hangsúlyosabbá válása azonban még erősebb elutasításhoz vezet, ami egyre hevesebb, egyre szélsőségesebb érzelmeket és veszekedéseket eredményez - mindezek pedig a két ember fokozatos eltávolodásához vezetnek.
Valójában tehát az emberi kapcsolatok gyakran egymás szándékainak hibás értelmezései, a másikra való reagálás hibái miatt mennek tönkre. Az tehát, hogy egy párkapcsolat jó vagy rossz, két emberen múlik. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk tagadni, s úgy gondoljuk, hogy csak "vele van baj", hiszen mi mindent megteszünk azért, hogy a dolgok jól menjenek...
Hogyan szeretsz?
A félreértések egyik oka, hogy egymástól eltérően fejezzük ki a szeretetünket . Egy anekdotikus történet szerint egy nő egyszer azt kérte a férjétől, hogy szeresse őt jobban, mire az lenyírta a kertben a füvet... Férfi-női kommunikációs különbségekről szóló könyvükben Allen és Barbara Pease a következőket írják: "Hogy bebizonyítsa szerelmét, megmászta érte a legmagasabb hegyet, átúszta a legmélyebb tengert és átkelt a legnagyobb sivatagon, ám a nő mégis elhagyta őt, mert sohasem volt otthon."
Miért olyan bonyolult a szerelem?
Ugyanazt a viselkedést tehát különbözőképpen értelmezhetik a pár tagjai. Ami egyikünk számára a szeretet kifejeződése, az a társunknak bosszantó korlátozás is lehet. Ha pl. egy nő állandóan figyelmezteti a férjét, hogy télen melegen öltözzön, ebédeljen meleg ételt, stb., akkor ezzel saját szeretetét és figyelmességét igyekezhet kifejezni, férje számára azonban ez annak a jele, hogy kisgyermekként kezelik őt, ellenőrzik, irányítják.
Kapcsolatainkban folyamatosan az összetartozás és a függetlenség érzékeny határain kell egyensúlyoznunk. Szeretnénk érezni összetartozásunkat, de ha ez túl szorossá válik, aggódunk függetlenségünkért. Ha azonban túl nagy a függetlenségünk, nem érezzük elég erősnek az összetartozást. Ha egy nő este arról kérdezgeti a férjét, hogy milyen napja volt, mit csinált, merre járt, ez a férfi számára a függetlenség csorbításának a jele lehet, ha viszont nem kérdezi meg, akkor azt érezheti, hogy feleségét már nem érdekli, hogy mi van vele.
Újra egymásra találni
Sokan azt tartják a problémák egyetlen jó megoldásának, hogy beszélgetni kell róluk. Ez azonban önmagában sokszor egyáltalán nem célravezető, sőt a feszültség további fokozódásához is vezethet. Ezekben a beszélgetésekben ugyanis mindenki a saját álláspontját, a saját igazát igyekszik erőltetni, s azt akarja, hogy a másik ezt fogadja el, társa álláspontját azonban folyamatosan cáfolni próbálja. Ez természetesen tiltakozáshoz, a saját álláspont még vehemensebb védelméhez, és a másik nézeteinek még hevesebb támadásához vezet.
Ezek a beszélgetések tehát csak akkor lehetnek eredményesek, ha megváltoztatjuk a saját nézőpontunkat is. Ennek az egyik eszköze az, ha megpróbáljuk a helyzetet a másik szemével nézni, s elgondolkodni azon, hogy mit jelenthet számára a viselkedésünk, s az, amit mondunk neki. A megértés másik útja az úgynevezett "harmadik szem technika", vagyis az a módszer, amikor nem a saját álláspontunkból, de nem is a társunk szemszögéből nézzük a helyzetet, hanem egy elképzelt kívülálló, egy harmadik személy nézőpontjából. Barátaink, ismerőseink esetében gyakran jól látjuk, hogy mi okozza a konfliktusaikat, s úgy véljük, hogy a helyükben tudnánk a megoldást is. Más emberek velünk vannak így... A "harmadik szem technika" éppen ezt célozza: nézzük meg a problémáinkat a kívülállók szemével, hátha így könnyebb lesz megoldást találni!
A megoldás, melyet mások esetében gyakran jól tudunk, csak önmagunkra nem szívesen alkalmazzuk, hogy talán éppen nekünk kellene először változtatni a viselkedésünkön. Az emberi kapcsolatok ugyanis kölcsönhatásokon alapulnak, ezért ha mi magunk másként kezdünk el viselkedni, ez kiválthatja a társunk viselkedésének a megváltozását is. Természetesen minél hamarabb tesszük ezt meg, annál könnyebb változtatni a helyzeten - évtizedek alatt alakult viselkedési mintákat már nehezebb megváltoztatni - bár ez sem lehetetlen!
Sokan azért nem hisznek a változásban, mert úgy gondolják, hogy "ő ilyen, ezen nem lehet változtatni". Gyakori, hogy ezen a téren is kettős mércével mérünk. Ha mi magunk leszünk feszültek, ingerültek, ezt annak tulajdonítjuk, hogy valaki felidegesített bennünket, hiszen mi alapvetően nem vagyunk agresszívak. Ha viszont egy másik ember viselkedik így, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez azért van, mert neki ilyen a személyisége.
Éppen ezért egy vitában nagyon sokat segíthet az is, ha a történtek kapcsán nem minősítjük azonnal a másikat. A "te mindig..., mert te..." típusú mondatok egyrészt a másik szándékainak a félreértelmezéséből származó túlzó általánosítások is lehetnek, másrészt pedig társunkra olyan címkét ragasztanak, ami ellen minden bizonnyal tiltakozni fog, ami a veszekedés folytatását eredményezi, sőt, gyakran új frontot nyit a veszekedők között, tovább rontva a megoldani kívánt helyzetet.
A minősítések azért sem javasolhatók, mert lehet, hogy mi magunk értettük félre társunk szándékait. Néha csodát tesz, ha megkérdezzük a másikat, hogy mi volt a célja azzal, amit tett, milyen reakciót várt. Engedjük meg tehát, hogy szándékairól, érzéseiről ő maga beszéljen, ahelyett, hogy magunk próbálnánk olvasni a gondolataiban.
Ahogyan társunkat is arra biztathatjuk, hogy maga fogalmazza meg az érzéseit, úgy érdemes ezt magunknak is megtennünk. Társunk minősítése helyett célravezetőbb ilyen, úgynevezett énközléseket használnunk. Az " olyan agresszív vagy , te nem is tudsz szeretni" jellegű megfogalmazás helyett tehát jobb lehet azt mondani: "Olyan rosszul esett, hogy hazarángattál erről a programról, amikor tudod, hogy mennyire vártam." Ha így fogalmazunk, bizonyára a válasz is más lesz, talán valami olyasmi, amit Karinthy történetének hőse is mondana. "Annyira hiányoztál, szerettelek volna már magamhoz ölelni, megsimogatni..."
Irodalom:
Allen Pease, Barbara Pease: Miért nem képesek többfelé figyelni a férfiak, és miért nem tudnak eligazodni a térképen a nők? Fiesta Kft., Budapest, 2000.
Allen Pease, Barbara Pease: Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? Park Könyvkiadó, Budapest, 2003.
Deborah Tannen: Miért értjük félre egymást? Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001.
