Stockholm-szindrómának nevezzük azt az állapotot, amikor az emberek pozitív érzelmeket kezdenek táplálni valaki iránt, aki egyébként fogva tartja vagy bántalmazza őket. „Mindenkire jellemző, hogy ha valakivel együtt van, megpróbál vele jól kijönni, alkalmazkodni hozzá. Az áldozatok társas és érző lények, ennek megfelelően alapvető késztetésük, hogy közel szeretnének lenni másokhoz. A Stockholm-szindróma nem ennek a működésnek a különlegessége, azaz nem arról van szó, hogy az érintett áldozatok másként működnének, mint a többiek. Össze vannak zárva valakivel, aki az adott helyzetben élet és halál ura, így elemi érdekük megfelelni neki, és jobb híján ehhez az emberhez kerülnek közel és kezdenek el ragaszkodni” – mondta el egy korábbi interjúban lapunknak Kuszing Gábor pszichológus.
Mint azt a Telex Észkombájn rovata feleleveníti, a Stockholm-szindróma elnevezés egy ötven évvel ezelőtt történt bankrablási kísérletből ered. 1973 augusztusában egy 32 éves bűnöző, Jan-Erik Olsson engedéllyel elhagyhatta egy rövid időre a börtönt, ahol büntetését töltötte korábbi bűncselekményei miatt. Ahelyett azonban, hogy visszatért volna a börtönbe, nőnek öltözve bement a svéd főváros legnagyobb bankjába, a Sveriges Kreditbankenbe. Ott aztán géppisztolyt rántott elő a táskájából, és túszul ejtett három nőt és egy férfit. Hamarosan a rendőrség is a helyszínre érkezett, a túsztárgyalások során pedig Olssonnak három követelése volt.
- Először is hárommillió svéd koronát akart – ez mai árfolyamon számolva mintegy százmillió forintnak felelne meg.
- Sisakot, golyóálló mellényt és autót is követelt, hogy el tudjon menekülni.
- Végezetül a bankba kérette börtönbeli cellatársát, Clark Oloffsont, akivel sokat beszélgettek előzőleg arról, hogy milyen bűntényeket vihetnének ketten véghez, ha szabadulnának.
A túszdráma végül hat napon keresztül tartott. A túszejtők akkor adták meg magukat, amikor a hatodik napon a rendőrök könnygázzal árasztották el a páncéltermet, ahova elbújtak a túszokkal. Az igazi meglepetést azonban az okozta az egyenruhások és a közvélemény számára egyaránt, hogy a túszok a néhány nap alatt egyértelműen szimpatizálni kezdtek fogvatartóikkal. Annyira féltették Olofsson és Olsson életét, hogy visszautasították például, hogy először ők hagyják el a bankot, hátrahagyva a fegyveres bűnözőket. Az amerikai Daniel Lang, a New Yorker újságírója később a dráma minden résztvevőjével interjút készített. A túszok arról beszéltek, hogy Olsson jól bánt velük, és akkoriban úgy tűnt, hogy úgy gondolták, hogy az életüket a bűnözőpárosnak köszönhetik. Volt, akinek odaadta a gyapjúkabátját, amikor fázott, két túsznak pedig megengedte, hogy szabadon kimenjenek a mosdóba.
Igazán megdöbbentő a férfi túsz, Sven Säfström esete is. Olsson egy alkalommal azzal fenyegetőzött a rendőröknek, hogy lelövi a fiatal férfit, hogy bizonyítsa szándékai komolyságát. Ezután viszont közölte Säfströmmel, hogy valójában nem akarja megölni, ha pedig mégis rákényszerülne, akkor megengedi majd neki, hogy előtte részegre igya magát. „Amikor jól bánt velünk, úgy gondolhattunk rá, mint egy vészhelyzeti istenre” – árulta el később Säfström. Egy másik túsz, a huszonéves Kristin Enmark a pletykák szerint a bankrablási kísérlet után egy ideig együtt is járt Olsson társával, Olofssonnal. A négy túszból három pedig egy évvel a páncélteremből történt szabadulást követően is rendszeresen látogatta a börtönben a két bűnözőt.
