Az Atlantic cikkének főszereplői olyan gyerekek, akiknél már igen korán sokasodni kezdtek a nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb jelek. Közéjük tartozik a 11 éves Samantha is, akit kétévesen örökbefogadtak a szülei, és akinek öt mostohatestvére van. Samantha első ránézésre a kamaszkor küszöbén álló, kedélyes lánykának tűnik, aki ugyanakkor 6 éves korától előszeretettel rajzolt veszélyes fegyvereket: késeket, nyilat, mérget; szívesen játszotta továbbá, hogy megöli a plüssállatait - mint mondja, "gyakorolt rajtuk", és ettől boldognak érezte magát. A gyakorlás kifejezéssel pedig egyáltalán nem túlzott: egy napon ugyanis megpróbálta megfojtani a saját testvérét.
Samantha bár örökbefogadott gyermek, történetében nincs nyoma bántalmazásnak. Örökbefogadása előtt a kötelező vizsgálatokon minden szükséges (kognitív, érzelmi és fizikai) feltételnek megfelelt, tanulási rendellenességeket, érzelmi zavarokat, autizmus vagy ADHD jeleit nem tapasztalták nála.
De már 20 hónapos korában hajlamos volt agresszív viselkedésre, amikor még nevelőszülőknél élt. Később, immár új családjában is feltűnően sokszor ment neki, ütötte, csípte vagy lökte meg a testvéreit, és mosolygott, ha emiatt sírni kezdtek. Édesanyja, Jen elmeséli, hogy amikor egyszer megszidta ezért, Samantha felvonult szülei fürdőszobájába, és lehúzta anyja kontatklencséjét a lefolyón. "Egyáltalán nem volt impulzív a viselkedése. Alaposan átgondolta, hogy mit tesz."
Samantha szülei egyre tehetetlenebbnek érezték magukat, ezért beszéltek orvosokkal, terapeutákkal, de egyiknek sem lett haszna, míg örökbefogadott lányuk hétről hétre egyre veszélyesebbé vált. A legtöbb szakember ekkor még úgy vélte, hogy a lány vagy kinövi a bajait, vagy gyógyszeres kezeléssel kordában lehet majd tartani a viselkedését. Nem lett igazuk: Samantha 6 éves volt, amikor egy autóúton megpróbálta megfojtani kétéves húgát, és amikor anyja megakadályozta benne, a lány azt mondta neki, hogy mindnyájukat meg akarja ölni. Négy hónappal később megkísérelte megfojtani kéthónapos kisöccsét is.
Végül Samanthát olyasmivel diagnosztizálták, amit a lelki egészségvédelemmel foglalkozó szakemberek ritkának és gyógyíthatatlannak tartanak: viselkedészavart állapítottak meg nála érzéketlen és érzelemmentes jellemvonásokkal. Samanthában voltaképp egy bimbózó kis pszichopatát ismertek fel.
A pszichopatáknál megfigyelt jellemvonások egy része azért maradt fenn, mert kisebb dózisokban hasznos lehet: ilyen egy sebész jótékony érzelemmentessége, egy olimpikon egyetlen célra összpontosítása vagy a politikusok ambiciózus narcizmusa. De ha ezek a vonások rossz kombinációban vagy extrém formákban jelentkeznek, akkor veszélyesen antiszociális személyiségeket eredményezhetnek, köztük hidegvérű gyilkosokat is. A szakemberek pedig csupán az elmúlt negyedszázad során tárták fel, hogy milyen jelek mutathatják egy gyermek esetében, hogy ebbe az irányba halad.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A kutatók mindazonáltal gyerekek esetében igyekeznek kerülni a túlságosan stigmatizáló pszichopata megnevezést, és szívesebben használják a fent már említett érzéketlen-érzelemmentes jellemvonásokat. Ebbe beleértik például az empátia, a megbánás vagy a bűntudat hiányát; a sekélyes érzelmi életet; az agressziót vagy a kegyetlenséget, és a látszólagos érdektelenséget a büntetéssel szemben. Ezek a gyerekek is tűnhetnek egyébként együttérzőnek, de ezt általában manipulatív szándékkal csupán megjátsszák (és éppen e megjátszási képesség miatt sok gyereknél igen sokáig nem veszik észre a jeleket). A kutatók szerint a gyermekek 1 százaléka mutat ilyen vonásokat, vagyis körülbelül olyan gyakori jelenségről van szó, mint az autizmus vagy a bipoláris zavar esetében.
Számos tanulmány egybehangzóan arra jutott, hogy az érzéketlen és érzelemmentes jellemvonásokkal rendelkező gyerekek háromszoros eséllyel válnak bűnözőkké vagy mutatnak pszichopatákra jellemző jegyeket életük későbbi szakaszában. És bár a felnőtt pszichopaták csupán a társadalmak apró halmazát alkotják, az erőszakos bűncselekmények felét ők követik el. Ezért annyira fontos, hogy már gyerekkorban felismerjék az erre utaló jeleket.
A kutatók szerint két út vezet a pszichopátiáig. Az egyiket a veleszületett tulajdonságok, a másikat a gondozás kövezi ki. Vannak gyerekek, akik súlyos szegénységben, erőszakos szülőkkel vagy olyan környezetben nőnek fel, ahol mindennapos az erőszak, és mindez őket is erőszakossá, kőszívűvé alakítja. Őket a szakemberek szerint vissza lehet fordítani erről a veszélyes útról, ha másik, melegebb, biztonságosabb környezetbe kerülnek át.
Ugyanakkor olyan gyerekek is rendelkezhetnek érzéketlen és érzelemmentes vonásokkal, akik biztonságos környezetben, szerető családi közegben nevelkednek. Ez a változat nagyon erősen öröklődik, és igen nehéz kezelni. Az érzéketlen gyerekek persze a szakértők szerint sem lesznek automatikusan pszichopaták: ötből négy nagy valószínűséggel nem lesz ilyen. A fennmaradó egy viszont igen súlyos problémákat okozhat nemcsak magának, hanem a társadalomnak is, amelyben él.
A hozzáértő szem már 3-4 évesen felismeri az érzéketlen, érzelemmentes gyereket. Míg például a normálisan fejlődő gyerekek ebben a korban zaklatottak lesznek, ha más gyereket sírni látnak (és vagy megpróbálják megvigasztalni, vagy gyorsan máshová mennek), ezek a gyerekek hidegen szenvtelenek maradnak. Később aztán, ahogy idősebbek lesznek, nyilvánvalóbb jeleket is tapasztalhat a környezetük. Kent Kiehl, a University of New Mexico pszichológusa szerint ijesztő előjel, amikor a 8-9-10 éves gyerek valamilyen kihágást vagy bűncselekményt követ el egyedül, kortársak ösztönzése nélkül. Az is árulkodó lehet, ha az ilyen korú gyerek különféle negatív tetteket hajt végre különféle környezetekben.
A legkomolyabb jel mindazonáltal a fiatalon jelentkező erőszakosság. Kiehl szerint például az általa börtönökben megismert pszichopaták többsége arról számolt be neki, hogy általános iskolában vagy gimnáziumban megverte a tanárát.
Kiehl a pszichopaták agyát is vizsgálta: több száz súlyos cselekményekért elítélt ember agyát figyelte meg, hogy megtalálja az idegrendszeri különbségeket az erőszakos elítéltek és a valódi pszichopaták között. Két ilyen különbséget talált. Az első a limbikus rendszerben észlelhető, azoknál az agyi struktúráknál, amelyek egyebek mellett az érzelmek feldolgozásáért felelnek. A pszichopaták agyában ezen a területen kevesebb a szürkeállomány. Kiehl szerint olyan ez, "mint egy gyengébb izom", és akit ez jellemez, értelmi képességei révén megértheti ugyan, hogy amit tesz, rossz, de nem érzi így.
A szakértők elsősorban az amigdala jelentőségét emelik ki, amely a limbikus rendszer része. Akinek alulfejlett vagy kevésbé aktív az amigdalája, kevésbé rettenhet vissza az erőszaktól és érezhet empátiát. Számos pszichopatikus felnőtt és érzéketlen gyermek nem ismeri fel például a félelmet más emberek arcán - pedig ezek a mimikai jegyek is sokat segítenek nekünk a hétköznapokban, hogy ne bántalmazzunk másokat.
A pszichopaták ugyanakkor valószínűleg nem csupán nem ismerik fel másokon, hanem maguk sem éreznek félelmet. Adrian Raine, a University Of Pennsylvania kutatója szerint a legjobb testi mutatója, hogy mely fiatalemberekből lesznek felnőttként erőszakos bűnözők az alacsony nyugalmi pulzusszám. Ez ugyanis a kutatások szerint a félelem hiányára utal. Illetve Raine szerint az is lehet, hogy van egy optimális szintje a fiziológiai izgatottságnak, a pszichopatikus emberek pedig stimulációt keresnek, hogy ezt, vagyis a normális pulzusszámot elérjék. A bolti lopás, a verekedés például erre alkalmas cselekedet. Ezt az elképzelést támasztja alá, hogy amikor egy amerikai klinikai pszichológus súlyosan érzéketlen gyerekeknek élénkítő hatású gyógyszert adott, viselkedésükben javulás állt be.
A másik megkülönböztető jegye a pszichopaták agyának a jutalmazó rendszer túlműködése: a szex és a drogok éppen ezért különösen nagy szerepet tudnak játszani az életükben. Ezek az emberek nehezen tudnak mértéket tartani például a szerencsejátékokban is, és ez segíthet megérteni, hogy miért követnek el brutális bűncselekményeket: mert agyuk figyelmen kívül hagyja a veszélyre és a potenciális büntetésre figyelmeztető jeleket.
A kutatók már az érzéketlen kisgyermekeknél is észlelik a büntetés hatástalanságát - ellenben a jutalmazás képes motiválni őket. Ezért aztán az ilyen gyerekekkel dolgozó szakemberek ma már igyekeznek inkább erre építkezni, ha már a büntetéssel nevelés az ő esetükben teljességgel hatástalan.
A Wisconsin államban található, fiatalkorúak kezelésével foglalkozó Mendota Központ éppen erre az elképzelésre építi a maga programját. Az intézet 1995 óta üzemel, és az a tény hívta életre, hogy a 90-es évek elején az Egyesült Államokban megugrott a fiatalkorúak által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma. Nem egyfajta alternatív fiatalkorúak börtöneként működik: börtönőrök helyett pszichológusok és pszichiátriai szakemberek dolgoznak csak benne. Három gyerekre egy szakember jut, ami igen magas szám. 12 és 17 év közötti, kezelhetetlennek ítélt fiúkat küldenek ide az állam különböző javítóintézeteiből. Veszélyes, erőszakos, ijesztő fiatalokat. Az intézetnek pedig nem az a célja, hogy kigyógyítsa őket a pszichopátiából (ami jelenlegi tudásunkkal lehetetlen vállalkozásnak tűnik), hanem hogy legalább megszelídítse őket.
A fiúk egy része brutális családokban vagy környezetben, esetleg egyenesen az utcán nőtt fel, de akadnak köztük harmonikus családokból érkezők is. Az intézet dolgozóinak szlengjében mindnyájuk esetében "nyomáscsökkentéssel" próbálkoznak: egyszerűen kivárják, amíg beleunnak az ellenséges viselkedésbe - például abba, hogy saját ürülékükkel dobálják meg a gondozóikat -, ekkor pedig, a pillanatnyi csendben megkísérlik kiemelni a fiatalokat a mélységes káoszból, és hozzáilleszteni valahogy a normálisan működő világhoz.
Ebben pedig kulcsszerepet játszik a jutalmazás : erre ugyanis tényleg reagál ezeknek a fiataloknak az agya. A Mendotában például pontokat gyűjthetnek (és veszíthetnek, ha rosszul viselkednek), amelyekkel különböző klubokba kerülnek, ez pedig mindenféle előnyökkel: esti pizzával, videojátékozással, netrádiózási lehetőséggel jár. Sokak számára meglepő lehet, de ezek az olykor elképesztően brutális cselekedeteket elkövető fiatalok megdöbbentően intenzíven reagálnak ezekre a jutalmakra. Vagyis a módszer működik: ha nem is érzik át, megtanulják, hogy az azonnali kielégülés, amelyet igen sokszor erőszakos és/vagy törvénybe ütköző cselekedetek adnak meg nekik, börtönbe juttathatja őket, míg a kontrollált örömszerzés tartósabb előnyökkel: családdal, állással és mindenekfelett szabadsággal jár.
Az intézmény munkatársai 248 fiatalkorú bűnöző életútját követték közel öt éven át, ebből 101 vett részt a programjukban. Akikkel a Mendotában foglalkoztak, kevesebb valószínűséggel követtek el aztán újabb bűncselekményt (64 százalékuk tett így a másik csoport 97 százalékával szemben), ami pedig talán a legjelentősebb: míg a másik csoport tagjai összesen 16 embert megöltek a szabadulásuk utáni időszakban, a mendotás fiúk egyet sem.
A kérdés így most az, hogy vajon ott tudják-e majd tartani magukat ezek a fiúk, férfiak a helyes úton egy egész életen át. Azt persze a Mendotában sem várják a szakemberek, hogy valódi empátiát vagy lelkiismeretet növesszenek maguknak, de gondolkodásukkal, kognitív képességeikkel képesek lehetnek ellenőrizni a cselekedeteiket. Ahogy az intézmény egyik orvosa mondja: "Már akkor is boldogok vagyunk, ha nem szegik meg a törvényeket. Ebben a világban ez már óriási eredmény."
Ez is érdekelhet
