V. Kulcsár Ildikó

Valahogy minden összejött. Nyálkás hideg volt a reggel, lenézett az erkélyéről, de most nem vidította fel a Duna, és nem késztette mosolyra a szemben terpeszkedő Margitsziget látványa sem.

Nem értette, mi történt vele... Nem tudott rájönni, hogy hat évvel a férje halála után miért rontotta el a barátnői hangulatát a könnyeivel.

Kétségbeesetten ült a tükre előtt. Nézegette az arcát, majd váratlanul kiöltötte a nyelvét. Önmagára. - Vén hülye vagy - mondta a képmásának, és váratlanul felnevetett.

Kicsit fázott az iskola előtt, de azért nem bánta, hogy a fia megkérte, ugorjon el Barbaráért az iskolába. Elég nagy ugrás volt, gondolta mosolyogva.

Amikor a szöszke kisfiú meglátta a szerény, barna kabátos nőt, azonnal futni kezdett. - Nana! - ordította, és úgy ugrott a hölgy nyakába, hogy hajszál híján mindketten a földre estek.

De jó, hogy látlak! Legalább három éve nem találkoztunk! - kiáltotta boldogan a kedves arcú barna nő a megállóban. - Hogy kerülsz ide? - Fél éve költöztünk a kerületbe a férjemmel. A gyerek kirepült, túl nagy volt kettőnknek a ház - felelte a Vörös.