A szemünk és hajunk színét a szüleinktől örököljük. Sőt, alkatunkat és a legtöbb tulajdonságunkat is. Miért lenne ez másként a testsúlyunkkal? Bármilyen furcsa is, erre a kérdésre mégsem egyszerű a válasz. Pedig milyen sokszor hallhatjuk mi is túlsúlyos társainktól: nem tehetek róla, hogy elhíztam, ilyen génjeim vannak. Utánajártunk, mi lehet az igazság!
Változó vélemények
Bár az elhízás alapvetően civilizációs betegség, már évszázadokkal ezelőtt megjelent. S bár akkoriban a genetikáról még semmit sem tudtak, azt megfigyelték, hogy egyes családokban szinte mindenki kövér, míg másokban egyetlen ember sem. Akár rá is foghatjuk, hogy ez az öröklődés miatt van, de ezzel nagy hibát követnénk el. Évszázadokkal ezelőtt az élelmiszerhez jutás ugyanis még igencsak korlátozott volt: a felsőbb osztályok tagjai szinte dúskáltak, míg az alsóbb rétegekben gondot okozott a mindennapi betevő előteremtése is. Nyilvánvalóan az előbbiek körében a kalóriafelesleg már a gyermekkortól növelte a kilók számát, ám az átlagéletkorban ez nem okozott különbséget az utóbbi csoporttal szemben, mert annak tagjait az alultápláltság miatt bekövetkező betegségek sújtották. A genetikailag kódolt elhízás elmélete azonban mégis innen eredeztethető.
Teltek-múltak az évek, és az iparosodás után az élelmiszerbőség kora is eljött. Egyre gyakrabban volt megfigyelhető az elhízás a középosztály, sőt a munkások körében is. Az orvosok figyelme a táplálkozásra irányult, és elsősorban a mennyiséget hibáztatták. Egyre szigorúbb és szigorúbb diétákkal próbálták meg kezelni az elhízást, és az öröklődő elhízás teóriája lassan feledésbe merült.
Újabb évtizedek elteltével a szakértők figyelmébe az élelmiszereink összetétele került, és a közvélekedés először a szénhidrátokat, majd a zsírokat kezdte el hibáztatni az elhízásért. Megjelentek az azóta is ismert úgynevezett "monodiéták" amelyek egy-egy tápanyag szinte teljes kihagyásán alapultak. Ezek általában nemcsak egyhangúak, de hatástalanok is voltak (például a tojásdiéta ugyan szénhidrátszegény, de pár nap múlva általában kibírhatatlan), így egyre többen gondolkoztak azon, hogy mégis a néhány évtizede felfedezett gének és a kromoszómák kötik gúzsba a súlyukat.
Van valami a génjeinkben
Ám a minden diéta ellenére évente százezrek fordultak orvoshoz, hogy segítséget kérjenek a hatékony fogyáshoz. Ekkor kezdte el újra foglalkoztatni a szakértőket a családi halmozódás kérdése, és segítségükre sietett a statisztika is, amely az évek során összegyűjtött milliónyi adatsorával felvetette annak gyanúját, hogy mégis örökölhető az elhízás. Nagyobb valószínűséggel lettek ugyanis túlsúlyosak azok a gyermekek, akinek a közvetlen rokonságában előfordult elhízott családtag, mint akikében nem. Természetesen a táplálkozás és az életmód szerepét nem lehetett kizárni, de a kutatások már arra irányultak, hogy mi lehet a családi halmozódás hátterében. Hosszú évek kitartó munkája végül sikert is hozott, és a világban gyorsan végigfutott a hír: megvan az elhízás kialakulásáért felelős, örökölhető genetikai tulajdonság. Milliónyi kövér ember érezte elégtételnek ezeket a híreket, hiszen ki nem örülne annak, ha kiderül, nem tehet a túlsúlyáról. De mi is volt pontosan ez a felfedezés?
A leptin
A kutatók azonosítottak sejtjeinkben egy gént, amelyet később leptinnek neveztek el. Eleinte nem is tudták, mit szabályoz ez a gén, de hamar fény derült arra, hogy egy bonyolult receptorrendszert szabályoz, amely a leptin nevű peptidet köti meg a szervezetben. Hogy vajon mit is csinál ez a leptin? Nyilván kell, hogy valami köze legyen az elhízáshoz, különben nem került volna szóba. Ez a zsírszövetben keletkező fehérje ugyanis egyfajta hírvivő: a leptinreceptorokra tapadva értesíti a központi idegrendszert, egészen pontosan a köztiagyat a szervezet zsírtartalmáról, így közvetve befolyásolja a táplálékfelvételt is. Ugye, milyen egyszerű a megoldás? A leptin nevű génünk nem működik jól, ezért a leptin nevű hírvivő-anyag nem jelzi a szervezet emelkedő zsírtartalmát, azaz elhízásunkat, ezért a növekvő súlyunk ellenére legalább ugyanannyit eszünk - vagyis többet a kelleténél.
Ám a valóság - mint oly sok más esetben is - nem ennyire egyszerű. A genetikai tényezőkön alapuló elhízásról lassan már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre, de igazából még mindig nem értjük teljesen a folyamatot. Talán éppen ezért nem sikerült még megtalálni azt a hatóanyagot sem, amely helyreállítaná a leptin hibás működését. Pedig minden valószínűség szerint milliók várnának az új készítményre, de még egy-két évtizedbe is telhet, amíg a folyamatot kellően megismerjük, és elindulnak a gyógyszer kifejlesztésére irányuló kutatások.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Nincs remény?
Az biztos, hogy az elhízás hátterében állhat akár genetikai ok is, ám az esetek többségében mégsem ez az egyedüli tényező. Ismert, hogy a hormonzavarok többsége és a szteroidok is okozhatnak súlyproblémákat, de még meglepőbb az, hogy egyes kutatók szerint egy speciális vírusfertőzés is hasonló eredményekkel járhat. Az elhízáskutatók szerint azonban ezek csak harmad-, netán felerészben tehetők felelősé az elhízásért, a fennmaradó rész az életmódunknak és étkezési szokásainknak köszönhetők.
A genetikai tényezők nem jelentik feltétlenül azt, hogy az elhízás öröklődik, és a diéták eredménytelenségét sem lehet rájuk fogni. Egyelőre az látszik biztosabbnak, hogy a rossz táplálkozási szokások, a mozgásszegény életmód és egyéb hasonló tényezők (például a dohányzás) sokkal erősebben hatnak ránk, mint a génjeink. Az egészséges táplálkozás, a minőségi, ám kalóriaszegény élelmiszerek fogyasztása és a sok mozgás mindennél hatékonyabban előzi meg az elhízást. Sőt, a sikeres fogyókúrának is ugyanez a receptje!
