Kubinyi Enikő biológus, etológus, az ELTE Etológia Tanszék tudományos főmunkatársa, az MTA doktora. Kutatási területe a kutyák viselkedése, viselkedésgenetikája, kognitív képességei, és öregedése. Tudományos tevékenységét 2009-ben Junior Prima díjjal ismerték el, 2018-ban átvehette a L’Oréal-UNESCO A Nőkért és a Tudományért díjat is. A Young Academy of Europe-nak 2017 óta tagja, egyik alapítója a hazai Fiatal Kutatók Akadémiájának is.
Hogyan képzeljük el gyerekként? Már akkor is érdekelték az állatok?
Egy 16. kerületi lakótelepen nőttem fel, de kertvárosi övezetben. Ha kinéztem az ablakon, fecskéket láttam, a panelházak ablakaiban építettek fészket. Sokat bicikliztem a barátaimmal. Közel laktunk a Szilas-patakhoz, ahol ismerkedtem a vízi és vízparti élővilággal, de a környező kertek is tele voltak állatokkal, olykor meglepő fajokkal, vadkacsával, teknőssel. Az első saját állatom is egy ékszerteknős lett, és miután a tartási hiányosságok miatt sajnos kimúlt, az üresen maradt terráriumba elevenszülő fogaspontyokat, guppit, kardfarkú halakat kaptam egy barátnőm apukájától. Őket a szaktanácsoknak köszönhetően már sikerült életben tartani és szaporítani, és ettől kezdve szorgalmasan jártam a legközelebbi díszállat-kereskedésbe.
Jöttek az újabb halak?
Nem álltam meg a halaknál, beszereztem hullámos papagájt, zebrapintyet, botsáskákat, gőtét, szarkát, szajkót, lisztbogár-tenyészetet, és mellettük rengeteg dísznövényt, amennyi csak elfért a néhány négyzetméteres szobámban. Mivel ez mind nem volt elég, az erkélyünk alatti területet is gondozásba vettem. Édesanyám fáslival engedte le az első emeletről a locsolókannát, hogy meglocsolhassam a virágokat. A nyarakat vidéki rokonoknál töltöttem, dolgoztam velük a földeken. Szóval a biológia iránti érdeklődés már gyerekkoromban megvolt, a szüleim pedig támogattak ebben. A legfontosabb mégis az, hogy állandóan olvastam. Nagyon szerettem például Fekete István könyveit, de igazából mindent elolvastam, ami elém került. Az érdeklődésem miatt a biológiatanárom felkészített az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola biológiaversenyére, innen vettek fel biológia-kémia tagozatra. Innen egyenes út vezetett az ELTE biológus szakára.
A biológián belül miért pont az etológiára esett a választása? És hogyan lett pont a kutyák viselkedése a fő kutatási területe?
Elsőéves egyetemistaként megtudtam, hogy Csányi Vilmos etológus (akitől sok mindent olvastam és hallottam, és az akartam lenni, ami ő) szívesen felvesz szakdolgozót az akkor induló kutyás kutatásaihoz, úgyhogy jelentkeztem nála. Ha a paradicsomhalas kutatásait folytatja, akkor is jelentkeztem volna. De akkor már volt kutyám, és az olvasmányaim miatt elég jól ismertem a fajtákat és a kutyanevelést, úgyhogy örültem a szerencsémnek.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Elsősorban most is kutyákkal foglalkozik.
A kutyás témák kimeríthetetlenek, ez az állat ebben is hasonlít az emberre. Azt, hogy éppen milyen témát kutatunk, főként az határozza meg, hogy milyen pályázati támogatásokat sikerül elnyernünk. Most például egy Lendület pályázat támogatásával vizsgáljuk, hogy miért tekintik egyre többen családtagnak, „szőrös gyereknek” a kutyát, és ennek milyen hatása lehet a társadalomra, illetve magukra a kutyákra.
Látszik már valami az eredményekből? Vajon miért tekintünk gyerekként a kutyákra?
Azt feltételezzük, hogy ennek a különféle demográfiai változásokhoz van köze, főleg ahhoz, hogy egyre kevesebb gyerek születik a nyugati világban, közben pedig nagy a mobilizáció és az urbanizáció. Ennek eredményeképp az emberek egyre elszigeteltebben élnek, ami evolúciósan nagyon új fejlemény, hiszen kétszázezer éves történetük során az emberek mindig nagy, családi csoportokban éltek, támogatták egymást, közösen nevelték a gyerekeket. Az evolúciós pszichológusok úgy gondolják, ennek is szerepe volt abban, hogy az emberben sok különleges tulajdonság megjelent. Ez a nagycsaládi csoportszerkezet az ipari forradalom idején kezdett megszűnni, és azóta a családméret egyre csökken, ma már sokan teljesen egyedül élnek. A gyerekeket sem egy közösség, hanem egy-két szülő neveli, akik nem feltétlenül tudják azt a figyelmet és elfogadó szeretetet biztosítani, ami egy kisgyermek egészséges fejlődéséhez szükséges. Felnőve sokan érzik magukat magányosnak, és vágynak arra, hogy valaki feltétel nélkül szeresse őket, valakinek szüksége legyen rájuk. A kutya megadhatja ezt, mert a háziasítás során kialakult benne a kötődés képessége, szívesen fogadja az irányítást, és rendkívül alkalmazkodóképes. De azért nem mindegyik kutya tűri jól, ha nem kutyaként kezelik.
Ez hogyan köszön vissza a viselkedésükben?
Az egyik jel az, ha olyan viselkedési problémájuk lesz, ami nehezíti az együttélést. Ilyen lehet a túl gyakori ugatás, a szeparációs szorongás, a félelem és az agresszió.
Sokszor éppen a kis termetű kutyák a legagresszívabbak.
Egy kiskutya számára különösen félelmetesnek tűnhet a világ. Ha erre agresszióval reagál, és megerősítést kap, mert akit megmorog, az eltávolodik tőle, hamar megtanulja, hogy az ez sikeres stratégia, amivel elérheti, hogy békén hagyják. Emiatt kell a gazdának már az első ilyen jelekre figyelnie, elkerülnie azt, hogy a kutya pozitív visszacsatolást kapjon az ilyen viselkedésnél. Ha nem ez történik, akkor lehet, hogy a gazdának annyira sok konfliktusa lesz a környezetével, hogy segítséget kell kérnie. De megjelenhetnek olyan sztereotip viselkedések is, hogy a kutya mondjuk kergeti a saját farkát, vagy éppen láthatatlan legyeket próbál elkapni vagy kirágja a szőrét egy adott helyen. Emellett kialakulhatnak egészségi gondok, ugyanúgy, mint az embernél. Mert ahogyan nálunk, úgy a kutyáknál is ismerünk pszichoszomatikus betegségeket, például allergiákat, emésztési problémákat. Azt gondoljuk, hogy a kutyáknál ezek is eredhetnek belső feszültségből, stresszből.
Az is problémát okoz, ha a „cuki” küllem lesz a tenyészcél, mert a manapság népszerű rövid orrú, nagy szemű kutyafajták rengeteg veleszületett betegségtől szenvednek. A hörgő, „röfögő” kutya nem cuki, hanem próbál levegőhöz jutni.
Fontos kutatási területe a szaglás is.
Ez a kutatásunk a Nemzeti Agykutatási Programhoz kapcsolódik. Azt vizsgáljuk, hogy milyen tényezők befolyásolják a kutyák szaglási teljesítményét. A genetikai hatások mellett a tanítás és a személyiség szerepét is figyelembe vesszük, valamint az orr és a bél mikrobiomjának összetételét. A téma azért is érdekes, mert a kutyák szimata sok mindenben jobb, mint a miénk, de van, amiben felvesszük velük a versenyt. Például bizonyos molekulákat – ilyenek a gyümölcsillatok – mi érzünk meg jobban. Mi most azt nézzük, hogy az intenzív halszagú kutyatápot illetve a robbanóanyagot ki tudja jobban kiszagolni.
Az igaz, hogy a kutyák főként az orrukkal derítik fel a világot?
Érdekes, de nem mindig használják az orrukat. Például ha lemegyünk velük sétálni, akkor újságként olvassák a bokrok alját, de benti, zárt térben már nem teszik ezt, ott elsősorban a szemüket használják. Kollégám, Gácsi Márta például végzett kutatásokat, amelyeknél a gazda elbújt egy paraván mögé, és a kutya akkor sem vette észre, ha csak néhány tíz centire volt tőle, mivel a szemével kereste. Otthon is kipróbálhatjuk, hogy ha elbújunk egy ajtó mögé, akkor a minket kereső kutya elrohan mellettünk. Az orrát ugyanis csak bizonyos helyzetekben, szándékosan „kapcsolja be”. Olyankor másképp veszi a levegőt, és más útra is tereli. Emiatt van szerepe a „szimat” vezényszónak, amivel a kutya megtanítható arra, hogy az orrát használja.
Ma is van saját kutyája?
Tizenhat éves koromtól tartok kutyát, az első egy magyar vizsla volt, az utolsó egy labrador. Ő tavaly ősszel halt meg tizenöt évesen, hosszú betegség után kellett elaltatni. Ez nagyon megviselte a családot, már a döntés meghozatala is nehéz volt. Még gyászoljuk, egyelőre nincs új kutyánk.
A nagydoktori értekezése pont az öregedéshez kapcsolódik, azt arról írta, hogy a kutyák viselkedési, agyi és genetikai mintázatai hogyan függnek össze az életkorral és az élethosszal. De ez csak első hallásra kutyás téma, ugyanis az eredményeket rá lehet vetíteni az emberi öregedésre.
A kutya egyrészt egy viszonylag nagy méretű csúcsragadozó, egy szárazföldi emlős, így a fiziológiai működései hasonlóak az emberéhez. Másrészt ugyanolyan körülmények között él és ugyanolyan hatások érik, mint minket, hiszen osztozunk vele az életterünkön. A társas élete is hasonló az emberekéhez, ugyanis a háziasítás kezdetén a farkas hasonló családi csoportokban élt, mint az ősi emberek. Ezért a kutyát sokféle vizsgálatnál lehet modellfajként használni, azt gondoljuk, jobban, mint a rövid életű zsákmányállatokat, rágcsálókat. A kutatások alapján a kutya különösen ígéretes modell a demencia vizsgálatához, mert nála is spontán megjelenhet a kognitív hanyatlás, az ,,elbutulás”. Ezt az idősödő emberi agyra jellemző makroszkopikus változások kísérik.
Más állatoknál ez nincs így?
Néhány emlősfajnál, például a macskáknál is megmutatkozik, de például a madaraknál nem, pedig köztük is vannak olyanok, amelyek fantasztikus agyi kapacitással bírnak. Ilyenek a papagájok és a varjúfélék, de náluk valószínűleg a repülés miatt nem indul meg kognitív hanyatlás. Ha megindulna, és nem tudnának repülni, akkor az életüknek gyakorlatilag azonnal vége lenne. A rágcsálók rövid élete alatt szintén nem mutatkoznak természetes módon ilyen jelek.
A kutyáknál miképp vizsgálták az öregedést?
Több száz kutyát vizsgáltunk, köztük extrém hosszú életűeket – volt közöttük huszonhét éves is. Vizsgáltuk a viselkedésüket, a génjeiket, a mikrobiomjukat és az agyműködésüket, a Kutya Agy és Szövetbank mintáin magát az agyukat is.
Hogyan lehet az élő agyat vizsgálni?
Az agyműködést EEG-vel és többféle MR-vizsgálattal néztük. Az előbbivel az úgynevezett alvási orsókat vizsgáltuk, amelyek azért izgalmasak, mert kapcsolatban vannak a tanulási folyamatokkal, amelyeknek hanyatlása jellemző az öregedésre. Ezeket összehasonlítottuk az emberek alvási orsóival, és több hasonlóságot is találtunk. A kutatásunk eredményeképp elsőként írtuk le egyrészt az, hogy az alvási orsók mutatják a kutyák tanulási képességét, másrészt azt, hogy a korral ugyanúgy változnak, mint az embernél. Ez is azt mutatja, hogy az emberek és a kutyák agya hasonlóképpen öregszik. Az MR vizsgálatoknál nagyon érdekes volt, hogy az időskori agyzsugorodás ellenére a képzett kutyák ugyanolyan fegyelmezetten feküdtek teljesen mozdulatlanul a nyolcperces vizsgálat során, mint fiatalabb korukban.
Bár a hivatása a kutatás, szerzett biológiatanári diplomát is.
Kézenfekvő volt, mert csak néhány plusz és amúgy érdekes órát kellett hozzá elvégezni ‒ pedagógiát, pszichológiát, gyakorlótanítást ‒ és így magasabb ösztöndíjat kaptam, ami akkoriban nem volt mindegy nekem. Jó menekülőútnak is tűnt, ha mégsem sikerülne megmaradnom a kutatói pályán.
És a videokommunikációs képzés hogyan jött képbe?
Azt a férjemmel együtt végeztem el, aki eredetileg biológus, de már a gimnáziumi években foglalkozott víz alatti filmkészítéssel, A csikóhal szülése című kisfilmjét a Magyar Televízió is bemutatta. Őt nagyon érdekelte a tengerbiológia, már az egyetem első évétől szervezett búvárexpedíciókat a Vörös- és a Földközi-tengerre. Merült, és eltöltött három hónapot az Antarktiszon, volt Pápua Új-Guineában, forgatott orrszarvúkkal a szavannán. A képzéshez felvételizni kellett, én a békamentőkről készítettem kisfilmet a Börzsönyben. A tavaszi szaporodáshoz a békáknak úttesteken is át kell kelniük, ahol elütnék őket az autók. Ezt megelőzendő önkéntesek vitték át őket vödrökben.
A férjével közösen is forgatott?
A békás filmben is segített, én meg pár búvárfilmben közreműködtem. A legkomolyabb közös filmünk a farkasnevelésünkről készült. Emellett belefolytam sok projektjébe, ilyen a PET Kupa, ahol ő a kommunikációval foglalkozik, én elsősorban fotózom. Ez egy humoros, de nagyon komoly célért küzdő folyami hajóverseny, ahol hulladékból épített, PET palackokon úszó hajókkal szemetet gyűjtenek a „PET-kalózok” a Tisza és a mellékfolyók árterén. Ezzel a műanyagszennyezés és a mikroműanyag veszélyeire próbáljuk felhívni a figyelmet. A folyóból kiemelt műanyaghulladékot újra is hasznosítjuk, a legutóbbi PET Kupán például három olyan kajak is végigment, amit folyami hulladékból öntöttek. Vannak műhelyfoglalkozások is gyerekeknek, ahol végignézhetik a Tiszából kiemelt műanyagok megtisztítását majd ledarálását, és azt is, hogy miképp lehet belőlük eszközöket önteni. Például készítenek belőle iskolában is használható vonalzót, vagy éppen karabinert, a táskámon most is ilyen van. A gyerekek megtanulhatják a szelektív hulladékgyűjtés mikéntjét is, és azt, hogy melyik műanyag újrahasznosítható, melyik nem.
A világot nemcsak a férje járta, hanem ön is. Kutatott Angliában, Franciaországban, Argentínában.
Párizsban a Sony egyetlen európai laborjában voltam, az Aibo robotkutyával foglalkoztam. Az ottani kollégák azt szerették volna, hogy ez egy olyan robot legyen, amivel emberek szívesen együttműködnek. Mivel a kutyákban az is jó, hogy képezhetők, megtaníthatók mindenféle dologra, azt javasoltam nekik, hogy ültessék bele a robotba a klikker tréning elemeit. Ez egy olyan kiképzési módszer, ahol a kutya megtanulja, hogy a klikk hangnál jutalmat kap. Ez a hang rövid, így pontosan akkor lehet vele jutalmazni, amikor a kutya a kívánt viselkedést mutatja. Ezzel szemben a szóbeli dicséret elhúzódik, így lehet, hogy a kutya nem tudja ahhoz kötni, amihez kellene. Szerettük volna megnézni azt is, hogy a kölyök és felnőtt kutyák hogyan reagálnak a robotra, és hogy bevonható-e a szociális tanulási kísérletekbe. A robotra kutyaszagú műszőrt is raktunk, és összehasonlítottuk azzal, amikor csupasz volt. A publikációnkra fölfigyeltek robotokkal foglalkozó szakemberek, azóta működik a tanszékünkön szociális, tehát társas robotokat is fejlesztő ágazat.
Hol használhatók az ilyen robotok?
A szociális képességek fontosak például az idősellátásban és a kórházakban, ahol az ilyen robotok ki tudnak váltani egyes gondozási feladatokat, méghozzá nem gépszerűen, hanem szerethetően. Fejlesztésüket etológusok és pszichológusok segítik, mert ők tudják, hogy az egyes helyzetekben miképp kell viselkedniük a robotoknak annak érdekében, hogy az emberek elfogadják tőlük a gondoskodást. Már van például olyan fókarobot, amit lehet simogatni, arra reagál is apró mozgásokkal, hangokkal, tud bájosan pislogni. Ez demens embereknél nagyban segítheti a stresszcsökkentést. Erre persze egy kutya is képes, de nem biztos, hogy az ilyen feladat neki való. Komoly etikai dilemma, hogy őket milyen célra „használhatjuk”, lehet-e például egész nap ölben tartani és simogatni őket. Robotoknál ez a dilemma kevésbé merül föl. Persze vannak, akik fölháborodnak azon, hogy olyan funkciókban használunk gépeket, ahol korábban emberek vagy éppen kutyák voltak, de ha emberek nincsenek, akkor a semminél ez is jobb megoldás. Az idősgondozás ugyanis komoly kihívás mindenütt.
Angliában és Argentínában mivel foglalkozott?
Argentínába egy oktatási Erasmus-program keretében jutottam ki, oktattam. Tőlük is jöttek kollégák, akik bekapcsolódtak a kutatásainkba és tartottak előadást is. Angliában naposcsibéken vizsgáltam, hogy melyik agyféltekéhez köthető bizonyos színek megtanulása. Az ilyen kísérleteknél mindig az agyat szeretnénk jobban megismerni. A legjobban persze az emberit, de tény, hogy az állatoké bizonyos tekintetben könnyebben vizsgálható.
Külföldön nemcsak kutatásokba kapcsolódott be; 2017-ben megválasztották a Young Academy of Europe tagjának is. Aztán 2019-ben alapító tagja lett az itthon működő Fiatal Kutatók Akadémiájának.
A doktori fokozat megszerzése után sokan elhagyják a kutatói pályát, mert nem látják biztosítottnak a megélhetésüket. Segítségre van szükségük a pályázatírásban, az előadások tartásában. Egy ilyen szervezet abban is tud segíteni, hogy a támogatási rendszerek kialakításában figyelembe vegyék a fiatalok érdekeit is, például segítsék a gyesről visszatérő nőket. Minderre nagy szükség van, mert a döntéshozók jellemzően hatvan-, nyolcvanéves emberek, és amikor ők voltak fiatalok, egészen más volt a társadalmi-gazdasági környezet. Emiatt nem feltétlen ismerik azt, amiben a fiatalok ma élnek.
Önt már egészen fiatalon díjazták, 2004-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság egyik díját vehette át, 2009-ben pedig kapott Junior Prima-díjat is.
A kutatói pályán a komoly díjaknak nagy jelentőségük van a pályázatok elbírálásakor, és láthatóságot is nyújtanak; több lehetősége nyílik a díjazottnak arra, hogy elmondja vagy képviselje, amit fontosnak tart. Az Amerikai Pszichológiai Társaság díját életem első publikációjáért ítélték nekem, ami arról szólt, hogy a kutyák hogyan tanulnak az emberektől feladatmegoldási helyzetekben. Később kaptam női kutatóknak szóló díjat is, ami szintén fontos, mert a nők nehezebb helyzetben vannak a tudományos életben. Főleg, ha gyerekük születik. Erre fel kell hívni a figyelmet, mert ezen a nehéz és kompetitív pályán csak így lehet a dolgokat pozitív irányba változtatni. És nagy kár az államnak is, ha évtizednyi kemény tanulás és kutatómunka megy kárba, mert gyes után valaki nem tud visszakerülni a kutatói pályára.
Önöknél három gyerek is van.
Az ikrek egypetéjű lányok, ők tizenkilenc évesek, a fiunk tizenkettő. A férjem egész életében szabadúszó volt, filmesként pedig tud otthonról dolgozni. Ő legalább ugyanannyit, sőt sokszor többet is foglalkozott a gyerekekkel, mint én. Nagyon támogató volt a munkahelyem is, a tanszéken a home office nem a járvánnyal kezdődött, hanem sokkal korábban. Arra is lehetőséget kaptam, hogy a gyerekek után fokozatosan térjek vissza a munkába. A nagyszülők is közel laktak hozzánk, ők is segítettek szinte napi szinten. Ha ezek nem lettek volna így, valószínűleg nekem is el kell hagynom a kutatói pályát, mert az normál esetben nehezen összeegyeztethető a gyerekneveléssel.
Az ikrek már nagyok. Követnék önt a kutatói pályán?
Mindketten segítő szakmát szeretnének, az egyikük orvos akar lenni, a másikuk pszichológus. Talán ő kutató lesz, mert érdeklődik az agy működése iránt. Remélem, mindketten megtalálják azt, amit szeretnek. A fiam talán művészi irányban megy tovább.
Három gyerek és a munka mellett nyilván nincs sok szabadideje, de ha mégis, akkor azt mivel tölti?
Ez is érdekelhet
Nagyon szeretek szépirodalmat olvasni és fotózni, de őszintén szólva már annak is örülök, ha van egy kis időm bekapcsolódni a gyerekeink életébe.
