Arzénos tapéta
1787-ben új festék jelent meg a piacon: ragyogó, sötét smaragdzöld, amelyhez foghatót még soha, senkinek nem sikerült kikevernie. Az emberek imádták, és mindent megvettek, ami ebben a színben pompázott: ruhát, gyerekjátékot, szőnyeget - de a legnagyobb keletje a zöld mintás tapétáknak volt. A feltaláló, Carl Scheele nem titkolta, mitől kapta a különleges árnyalatot az új festék: arzént kevert bele, amiről az emberek pontosan tudták, hogy mérgező, mint ahogyan azt is, hogy kis mennyiségben nem kell félni tőle. Számos termékben találkozhattak vele a mindennapi életben: gyógyszerek, szépségápolási holmik állandó összetevője volt, ezért hát a legtöbben úgy vélték, amennyiben nem nyalják meg az új tapétájukat, az nem jelent veszélyt rájuk.
Arról azonban fogalmuk sem volt, hogy az arzén milyen instabil anyag, és hogy minimális nedvesség hatására is meglepően nagy mennyiségű méreg párologhat el a kedvenc zöld tapétájukból. Nem könnyítette meg a felismerést, hogy az arzénmérgezés kezdeti tünetei nagyon enyhék: fejfájás, fáradtság, szédülés , száraz torok, nyelési nehézségek, hányás, hasmenés. Az is bonyolította a helyzetet, hogy ha valaki kiment a tapétával borított helyiségből, a tünetei enyhültek, vagy akár meg is szűntek. Ráadásul a kor két nagy gyilkos járványának, a kolerának és a torokgyíknak is hasonlóak voltak a szimptómái, így az első halálesetek nem keltettek igazi feltűnést.
Hamarosan azonban egyre több és több gyerek esett áldozatul a tapétának, és nemcsak azok, akik megrágcsálták, de olyanok is, akik csak napi 1-2 órát töltöttek a zöld tapétás szobákban. Csak lassan derült fényt arra, hogy a gyerekek esetében már egy olyan kis mennyiségben belélegzett arzén is halálos lehet, amely a felnőtteknél semmiféle tünetet nem okoz.
Hiába gyűltek az adatok és szólalt fel egyre több és több orvos az arzénes tapéták ellen, a gyártók tömeghisztériának minősítették a vádakat. Az emberek azonban gyanakodni kezdtek, és szép lassan kidobták a korábban csodált zöld tapétákat. A felfedezés után száz év kellett ahhoz, hogy 1870-ben törvényben tiltsák be a festékekben az arzén használatát.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Uránüveg
A régiségboltokban időnként felbukkanó sárgás-zöldes színű üvegtárgyak a mai napi igen kelendőek - különösen azok, amelyek UV-fény alatt világítanak. Az UV-lámpa mellett azonban a radioaktivitást mérő Geiger-Müller-számlálót is érdemes elővenni, ha meg akarjuk ismerni a tárgy valódi tulajdonságait, a különleges zöldes árnyalatot ugyanis a folyékony üvegbe kevert urán okozza.
Az uránt az 1800-as évek közepén kezdték felhasználni az üveggyártásban. Az emberek örültek a különleges, új színnek, gyártottak is belőle kelyheket, ékszereket, parfümös üveget, üveggolyót és számtalan más dolgot. Az olcsó, mégis mutatós darabok a 20. század elejéig nászajándékként is népszerűek voltak - egy kis csillogást vittek a mindennapokba. UV-lámpa híján az emberek nem tudták, hogy az uránüveg foszforeszkál, azt azonban megfigyelték, hogy a lemenő nap fényénél, félhomályban halványan feldereng, ami elég látványos volt abban a korban, amikor a többség még gyertyával világított.
Nem könnyű eldönteni, hogy mennyire veszélyes egy ilyen tárgyat birtokolni, hiszen minden egyes darabnak más az urántartalma. A legtöbb üvegtárgy csak 1-2 százaléknyi veszélyes anyagot tartalmaz, ezért az általa kibocsátott sugárzás is meglehetősen alacsony. Ennek ellenére a szakértők óvatosságra intenek. Ha csak a polcon áll egy-két darab, az még nem ad okot az aggodalomra, ám nem okos dolog például bort tárolni benne, vagy uránüvegből készített nyakláncot hordani.
Rádiumos potencianövelő
Az 1910-as évek elején a rádium igazi csodaszernek számított, és az emberek úgy gondolták, szinte mindent jobbá lehet tenni vele - akár a szexuális életüket is. Nemcsak radioaktív kúp, gyógyvíz, tonik állt az impotens férfiak rendelkezésére, de egy meglehetősen drága szerkezet is, a radiendocrinator. Ezt a rádiummal átitatott, hitelkártya nagyságú lapot a herék alá kellett helyezni éjszakára, hogy - a feltaláló, J. A. Bailey szerint - hihetetlen energiával töltse fel a vásárló férfiasságát.
Bár a korban mindent radioaktívnak hirdettek - még a vajat, az arckrémet és a csirketápot is -, ezek többsége szerencsére semmiféle sugárzó anyagot nem tartalmazott. Nem így a radiendocrinator, amelyet a múzeumok a mai napig ólomládában tartanak, mert az egészségre ártalmas sugárzás sokszorosát bocsátja ki magából.
A korabeli használók nem tudták, milyen veszélynek teszik ki magukat, csak azt észlelhették, hogy pár órányi viselés után viszkető, égő érzés jelentkezett a kártyával érintett területeken. Ha ez nem tántorította el őket, pár nap alatt komoly gyulladás, fekély alakulhatott ki a nemi szervükön. Bár a készítő nem reklámozta, ekkorra már teljes sterilitás alakult ki a felhasználóknál, miközben a potenciára semmiféle hatással nem volt a termék.
Röntgensugaras lábfejmérő
- Nem fáj! - bátorította a fiatal eladólány a gyerekeket a cipőboltban, hogy dugják csak be nyugodtan a lábukat a pedoszkópba, és akár naponta tucatszor is bemutatta a csodálkozó szülőknek, hogyan is működik a szerkezet. Az ember felhúzza az új cipőt, és a röntgensugárral működő gépezetnek hála máris jól látható, nem nyomja-e a lábujj érzékeny csontocskáit a lábbeli.
A találmány nemhogy fájdalmat nem okozott, de hihetetlen szórakoztatónak is bizonyult - férfiak, nők és gyerekek ezrei dugták be gyanútlanul a lábukat a dobozba. Azok a cipőboltok, amelyek beruháztak a pedoszkópba, több cipőt adtak el, mint versenytársaik, hiszen melyik gyerek ne találná szórakoztatónak az unalmas cipővásárlást, ha közben a saját csontvázát is láthatja.
A szerkezet elődjét dr. Jacob Lowe találta fel az első világháború idején a sérült katonák lábának vizsgálatára. A doktor úgy vélte, békeidőben is hasznos lehet a gépezet, és létrehozta a pedoszkópot. Több tízezernyit adott el belőle világszerte, még Magyarországra is jutott belőle.
Bár az már 1895-ben, a röntgensugár felfedezésekor is nyilvánvaló volt, hogy a hosszú percekig (gyakran órákig) tartó sugárzás égési sérüléseket okoz, de akkor még nem tudták, hogy a sugárzás mennyisége összeadódik, és évtizedekkel később akár rákhoz is vezethet . Így hát senki nem látott rosszat abban, ha egy-egy cipőbolti látogatás alatt akár 8-10 alkalommal is bedugja a lábát a gépbe. Bár már az 1930-as években felmerültek az első aggályok a sugárzással kapcsolatban, az emberek csak a második világháború után kezdték komolyan venni a figyelmeztetéseket, és a gépek lassan eltűntek a boltokból. Nem is elsősorban a vásárlók, inkább az eladók miatt, akik naponta akár százszor is ki-be kapcsolták, és ott álltak mellettük mindenféle védőruha nélkül; többeknél súlyos, lábfejet érintő bőr- és csontrák alakult ki nyugdíjas korukra.
Fluoros hűtőszekrény
Az első hűtőszekrényeket az 1800-as évek végén kezdték el gyártani, de az új, praktikus találmány nem nagyon akart elterjedni. A hűtésért felelős csövekben ugyanis mérgező gázok voltak (ammónia, kén-dioxid, klórmetán), és a legapróbb szivárgás is halálos veszélyt jelentett. A hűtőgépgyártóknak szükségük volt hát egy új gázra, így született meg 1928-ban a freon fantázianevű gázkeverék.
Feltalálója, Thomas Midgley olyan biztos volt a terméke ártalmatlanságában, hogy nagyobb bemutatókon rendszeresen mélyen a tüdejébe szívta, majd egy égő gyertyára fújta: így bizonyítva, hogy az anyag nemcsak színtelen, szagtalan, de egészségre ártalmatlan és nem gyúlékony.
A freon hamarosan mindenkit meggyőzött, és pár év múlva már nemcsak hűtőszekrényekbe tették, de hajlakkokba, dezodorokba is. A freon azonban csak látszólag ártalmatlan, valójában óriási veszélyt jelent a bolygóra. Ez a gázkeverék ugyanis elpusztítja az ózonréteget, ami nélkül a Föld összes élőlénye halálos mennyiségű UV-sugárzást kapna.
Az 1930-as években azonban az emberek nem tudták, milyen fontos szerepe van az ózonrétegnek , és nem is foglalkozott vele senki. Csak a 60-as években kezdett feltűnni a kutatóknak, hogy évről évre egyre nagyobb káros sugárzás éri a bolygót, ami miatt folyamatosan nő a bőrrákos esetek száma, és ekkor kezdtek el az üvegházhatásról is beszélni. 1974-ben vetették fel a kaliforniai egyetem kutatói, hogy a légkörbe került freon lehet mindezért a felelős, de ezt csak 1987-re sikerült bizonyítani. Még abban az évben a világ 197 országa aláírta a montreali egyezményt, amely betiltotta a freon gyártását és használatát.
Ez is érdekelhet
A cikk a Nők Lapja Egészség friss számában jelent meg!
