Mozgásszegény életmód, helytelen táplálkozás, ennek következtében az elhízás, főképp hasi zsírszövet megnövekedése, a kor, az örökletes tényezők (családi halmozódás) mind arra determinálnak, hogy testünk szöveteinek csökkenjen az inzulinérzékenysége, azaz inzulinrezisztenssé ( IR ) váljanak. Ennek következtében a véráramban lévő glükózt (cukrot) a sejtek nem képesek felvenni, melyet egy darabig a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteiben az inzulintermelő béta-sejtek fokozott inzulintermeléssel megpróbálnak kompenzálni.
Csakhogy egy idő után ez az egyensúly elkezd megbomlani, és sokszor akár évekig is tünetmentesen károsodik a szervezet, mígnem a tipikus tünetek (fokozott szomjúság, anyagcsere-zavarok, fokozott fertőzéshajlam, szem-, vese-, vagy idegrendszeri működési zavarok stb.) fokozódó/halmozódó megjelenései vagy egy rutin laborvizsgálat során ki nem derül, hogy nincsenek rendben a vércukorértékek. A szakemberek ilyenkor terheléses vércukor vizsgálattal, vagy más néven OGTT -vel derítenek fényt arra, hogy a betegnél diabétesz, prediabétesz vagy inzulinrezisztencia alakult-e ki.
| A terheléses vércukorvizsgálat (OGTT) határértékei | |||
| Szénhidrát-anyagcsere állapota |
Glükózkoncentráció (mmol/l) | ||
| Normál glükóztolerancia | |||
| Éhomi vércukorérték | < 6,0 | ||
| OGTT 2 órás érték | < 7,8 | ||
| Emelkedett éhomi vércukorérték (IFG) | |||
| Éhomi vércukorérték | 6,1-6,9 | ||
| OGTT 2 órás érték | < 7,8 | ||
| Csökkent glükóztolerancia (IGT) | |||
| Éhomi vércukorérték | < 7,0 | ||
| OGTT 2 órás érték | 7,8-11,0 | ||
| Cukorbetegség (Diabétesz mellitusz) | |||
| Éhomi vércukorérték | > 7,0 | ||
| OGTT 2 órás érték | > 11,0 | ||
| Forrás: Cukorbetegközpont | < | ||
A legfontosabb lépés az életmódváltás lenne
Ilyenkor a diabetológus a kortól, a nemtől, a fizikai állapottól, meglévő tünetektől, túlsúlytól stb. függően határozza meg, hogy milyen terápia az alkalmazandó. Az első és legfontosabb lépés azonban mindezektől függetlenül, minden érintett számára az életmódváltás. Ez áll egyrészt egy dietetikus segítségével összeállított étrendből, melyben a kiugró vércukorértékek elkerülése végett általában napi öt étkezésre osztják el a páciens szénhidrátszükségletét (kortól, nemtől függően ez elhízottaknál 120-150 g, normál súlyúaknál 160-220 gramm között mozoghat), melyben a szénhidrátok lehetőleg összetettek, azaz alacsony glikémiás indexűek, tehát lassabban szívódnak fel.
A terápia másik sarkalatos pontja a rendszeres testmozgás bevezetése, ami heti legalább 150 aktív percet jelent, amikor a páciens az életkora szerinti maximális pulzusérték 50-70 százalékát teljesíti. A testsúlycsökkentés mellett erre főképp azért van szükség, mert a testedzéssel növelhető az izomtömeg. Az izomszövetek pedig sokkal inzulinérzékenyebbek, mint a zsírszövetek, így nincs szükségük annyi inzulinra, hogy felvegyék a vérben keringő glükózt. Szakértők szerint akár már 5 százalékos testsúlycsökkenéssel is jelentős javulás érhető el, sőt az IR és a prediabétesz akár vissza is fordítható, azaz a megváltozott életmód fenntartásával a 2-es típusú cukorbetegség elkerülhető.
Igen ám, de sajnos a tapasztalatok azt mutatják, kevesen vannak, akik képesek elérni a kívánt testsúlycsökkenést, úgy, hogy jojózás nélkül meg is tartsák azt. Főképp mert a súlyvesztést több tényező is hátráltathatja, sokszor leginkább az, hogy az érintettek túl gyorsan akarnak sokat fogyni, így testük tartalékoló üzemmódba kapcsol, és még lassabban mennek le a fölös kilók, miközben a páciens szervezete lényegében éhezik, motivációja és energiái pedig rohamosan fogynak.
Ennyiféle antidiabetikum létezik
Az is előfordulhat azonban, hogy az életmódterápia önmagában kevésnek bizonyul a megfelelő vércukorértékek fenntartásához. Ennek oka lehet akár a kor is, mivel az esetek többségében az idő előrehaladtával romlik a 2-es típusú diabétesz, tehát előbb-utóbb gyógyszeres kezelésre lesz szükség, hogy elkerülhetővé váljanak az állandósuló magas glükózértékek miatt kialakuló szövődmények. A gyógyszeres kezeléseket gyakran kombinálják, szubkután adható inzulinnal is.
A vércukorgyógyszereket általában két csoportba szokták sorolni az alapján, hogy milyen hatásmechanizmus szerint működnek.
Az inzulinhatást javító készítmények:
- biguanidok: Ez főképp a metformin hatóanyagú tablettákat jelenti, melyek hatására javul a szövetek inzulinérzékenysége, így kevesebb is elegendő ebből a hormonból a glükóz felvételéhez. Hátrányuk, hogy emésztőszervrendszeri problémákat okozhatnak. Veseelégtelenség esetén nem javasoltak.
- tiazolidindionok (glitazonok, TDZ-k): csökkentik a sejtszintű IR-t, ezáltal a vércukorszintet is. Hátrányuk, hogy fokozott vízvisszatartás (ödéma), súlygyarapodás alakulhat ki, nők esetében pedig fokozhatják a csontritkulást, ezáltal a nem tipikus csonttöréseket.
- alfa-glükozidáz-gátlók (akarbóz): gátolják a szénhidrátok lebomlását és felszívódását, ezáltal az étkezés utáni vércukorszint-növekedést. Hátrányuk, a biguanidokhoz hasonlóan gyakoriak az emésztőrendszert érintő mellékhatások.
Inzulinelválasztást serkentő szerek:
- szulfonilureák: fokozzák az inzulintermelést és gátolják a máj glükózleadását. Hátrányuk, hogy nem megfelelő alkalmazásuk mellett megnő a hipoglikémia esélye, nőhet továbbá a testsúly is. Egyes betegeknél egyszerűen hatástalanok. Az inzulin mellett ez az egyetlen, melyet injekció formájában kell beadni.
- étkezésivércukorszintszabályozók, glinidek: mivel csak étkezés hatására serkentik az inzulintermelést, így kisebb a hipoglikémia kialakulásnak esélye, viszont ezek a készítmények is eredményezhetnek mellékhatásként hízást. Terheseknek és májbetegeknek nem ajánlottak.
- DPP-4 gátlók (dipeptidilpeptidáz-4 gátlók): A DPP-4 egy enzim, ami a bélben termelődő inkretin hormonok lebontásában játszik szerepet. Ezek a hormonok segítik az inzulin felszabadulását, ha tehát nem bomlanak le, azaz megnő a koncentrációjuk, úgy fokozzák az inzulintermelést. Mellékhatásaik nem ismertek, használatukkal kicsi a hipoglikémia kialakulása.
- Inkretin mimetikumok, azaz GLP-1-receptor-agonisták és GLP-1 analógok: Ezek a fent említett inkretin hormonok hatását mímelik, azaz utánozzák, tehát fokozzák az inzulintermelést, csökkentik a vércukorszintet. Előnyük, hogy kicsi a hipoglikémia kialakulásának esélye, hátrányuk azonban, hogy gyakoriak az emésztőrendszeri panaszokat okozó mellékhatások.
- SGLT2-gátlók: fokozzák a vese glükózürítését, ezáltal csökkentik a vércukorszintet. Hátrányuk, hogy fokozott vízhajtó hatásúak.
Az "első" gyógyszer minden tizedik betegnél gondot okozhat
Az, hogy a fent felsorolt gyógyszerek közül melyiket írja fel a kezelőorvos - mint említettük -, több tényezőtől függ. A kor, a nem, a testsúly és a probléma forrása mellett befolyásolhatják a társult betegségek is. Például egyes antidiabetikumoknak vérnyomáscsökkentő hatásuk is van, így a hipertóniával is küzdő cukorbetegeknek inkább azokat javasolt használni. A metformintartalmú szerek azonban általában azok, melyeket - a Magyar Diabetes Társaság ajánlásának is a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - elsőként szoktak "bevetni" a terápia során. Ez a tabletta formájában szedhető szer több kedvező hatással is bír, melyek hozzájárulnak a vércukorszint optimalizálásához például:
- lassítja a cukor felszívódását a belekben,
- fokozza az izmok glükózfelhasználását,
- gátolja a glükóz felszabadulását a májból.
Kutatások bizonyították, esetenként csökkenti a vérzsír és a trigliceridek szintjét, valamint kedvezően hat a vérnyomásra, a szív- és érrendszerre is. Hiába azonban a sok pozitív hatás, sajnos - főképp, ha kezdetben nem fokozatosan vezetik be az adagolását - a páciensek akár 10 százalékánál is megjelenhetnek a mellékhatásai. Emiatt egyes kutatások szerint az érintettek 5 százaléka nem is tudja tovább szedni, és mindez csak akkor derül ki, amikor a beteg akár hónapokig is küzd hasmenéssel, fokozott gázképződéssel, és egyéb emésztőrendszeri panaszokkal, melyeket gyakran az életmódváltással járó étrendi változtatások számlájára ír.
Sokszor a páciens maga okozza bajt
És ez csak egy szer, még semmivel sem kombinálták, pedig a későbbiekben az antidiabetikumok együttes adása szinte elkerülhetetlen. Minél több gyógyszert kombinálnak azonban, annál nehezebb kiszűrni, hogy melyik az, amelyik valóban hatékony a beteg számára, melyik okoz esetleg mellékhatást, és van-e olyan a terápiás szerek között, ami valójában részben vagy teljesen hatástalan. Ráadásul, "hiába" minden szakmai ajánlás, az egyéni paraméterek miatt legtöbbször csak a gyakorlatban derül ki, hogy a betegnek felírt gyógyszerek elérik-e a kívánt hatást, vagy sem. Ezért is fordulhat elő, hogy akár többször is módosítani kell a terápiát, például változtatni kell a felírt hatóanyagok dozírozásán vagy új szert kell kipróbálni az addig alkalmazott helyett, mert nem az elvártak szerint csökkennek a vércukorértékek. Érdemes azonban "halkan" azt is megjegyezni, mindezt csak akkor tudják megtenni a szakemberek, ha egyáltalán idejében kiderül a kezelés csökkent hatása, vagy hatástalansága. A páciensek visszajelzésén múlik ugyanis, hogy a diabetológus tudomására jut, valami nem úgy történik, ahogy kellene. Előfordul, hogy a betegek nem ellenőrzik rendszeresen vércukorértékeiket, így a komolyabb panaszok megjelenéséig felfedetlen marad a probléma. De ugyanúgy gondot okozhat az is, ha egy gyógyszer mellékhatását félreértelmezik és például a fokozott gázképződést, hasmenést nem hozzák kapcsolatba a rendszeresen szedett tablettával, és egyszerűen hasfogók, puffadásgátlók, és egyéb vény nélküli szerek használatával "kezelik" magukat. A rossz példák sajnos még hosszasan sorolhatóak lennének.
Hogyan lehetne elkerülni a "kísérletezést"?
Ahhoz, hogy egy gyógyszer kiváltsa a megfelelő hatást, több tényezőnek kell teljesülnie. Először is a hatóanyagnak el kell jutnia a célszervhez, amihez előbb fel kell szívódnia például a gyomorból vagy a belekből. Miután így bejutott a véráramba, el is kell azt a megfelelő helyen hagynia, és meg kell érkeznie például a zsírszövetbe, a sejtközi vagy a sejten belüli térbe. Itt lendülnek munkába a gyógyszerek átalakításáért, lebontásáért (metabolizmusáért) felelős biomolekulák (enzimek, fehérjék). Ezek aktivitását, hatékonyságát azonban a génjeink kódolják, így lényegében már fogantatásunk pillanatában eldőlt, hogy az adott gyógyszert képes-e hatékonyan felhasználni szervezetünk vagy sem. Mindezt korábban csak költséges, a többségünk számára elérhetetlen vizsgálatokkal tudták megállapítani, épp emiatt csak drága terápiák során alkalmazták ezt az eljárást. Mára azonban a technikai fejlődésnek hála az úgynevezett farmakogenetikiai vizsgálatok bárki számára elérhetővé váltak. Ez például azt jelenti, hogy egy vérvételből kimutatható, hogy a 2-es típusú diabéteszben szenvedő beteg számára melyek azok az antidiabetikumok, amik a leghatékonyabbak, azaz nem váltanak ki kellemetlen mellékhatásokat, hatékonyságuk nem csökkent (vagy adott esetben nem hatástalan). Tehát már azelőtt kiderülhet, hogy a fent felsorolt szerek közül melyek azok, amelyeket potenciálisan érdemes bevetni, és melyek azok, amik akár toxikusan hathatnak a páciensre vagy teljesen hatástalanok számukra, mielőtt még bármit bevett volna a beteg.
Legjobban: