Cikksorozatunkban egy mentőápoló mesél tapasztalatairól. Az első részben a kóros elhízás veszélyeit vizsgáltuk, a második rész a pszichoszomatizmusokról szólt, a harmadik pedig egy rejtélyesnek tűnő diagnózist, a "VTV-szindrómát" mutatja be.
Mi is az a "VTV-szindróma"?
Az elnevezés csalóka: inkább csak egyfajta zsargon, melyben a "VTV" leginkább azt jelenti: Valaki Törődjön Velem. Ennek a szindrómának nincs BNO kódja, tehát nem szerepel a betegségek és egészségügyi problémák nemzetközi listáján, sőt, valószínűleg egyetlen orvos sem fogja köntörfalazás nélkül páciensei szemébe mondani. Az elnevezés mögött álló tünetek ugyanakkor sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk.
A háziorvosoknak mentálhigiénés szempontból is nagy a felelősségük, különösen a kisebb körzetekben, vidéken, esetleg falun. Természetes, hogy megkérdezik a betegektől: milyen körülmények között élnek, milyen napi problémákkal küzdenek. Tapasztalatok szerint a betegek szívesen, akár kérdés nélkül is mesélnek életkörülményeikről. Ám sajnos előfordul, hogy túllépik az egészséges határt. Ez leginkább akkor fordul elő, amikor egy-egy páciens - azért, hogy foglalkozzanak vele - olyan panaszokról mesél, amelyek spontán megszűnnek, miután elmesélte az orvosnak magánéleti bánatát, esetleg múltbéli sérelmeit. Azzal semmi baj nincs, sőt, egészséges emberi igény, hogy valaki szeretné azt érezni, hogy tőrődnek vele. A gond azzal van - amellett, hogy rendkívül időigényes és nem szükséges hozzá az orvos segítsége - , hogy sokszor akkor jelentkezik, amikor a háziorvos megpróbálja meghúzni a határokat.
Amikor támogatásra van szükség: miben áll az orvos felelőssége?
Az orvos felelőssége ilyen esetekben mindig rendkívül nagy, ugyanis különbséget kell tudnia tenni a szimpla társasági igény és esetleg a depresszió között, ami idős korban elég gyakori. És ha a különbségtétel megtörtént, tudnia kell, hogyha valaki valóban segítségre szorul, akkor pszichológushoz, vagy pszichiáterhez érdemes küldeni. Előbbi főleg pszichoterápiákkal, beszélgetéssel és egyéb, nem gyógyszeres módszerekkel segít az érintetteken, míg a pszichiáter mindezek mellett gyógyszeres - nyugtatókkal, kedélyjavítókkal történő - kezelést is előírhat.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A leginkább társaságra vágyó páciensek sokszor nincsenek tudatában életmódbéli sajátosságaiknak, melyeken ha egy kicsit változtatnának - akár szakszerű segítséget kérve -, csökkenthetnék a magány érzését, valamint azzal sem, hogy milyen egyéb lehetőségeik vannak. Például egy mások társaságára nyitott, érdeklődő, ám magyányos - depresszióra hajlamos - idős ember számára kiváló közeg lehet egy nyugdíjas klub. A koronavírus-járvány alatt nyilván ez nem a legbiztonságosabb lehetőség, ám a társaságot ilyenkor sem feltétlenül kell nélkülözni: a kellemes őszi idő kiváló lehetőséget nyújt hosszabb-rövidebb sétákra - társaságban. Emellett a mozgás - akkor is, ha csak napi 15-20 perces lassú sétáról vagy levegőzésről van szó - a fizikai és a mentális egészségnek is jót tesz.
Előfordul olyan is - háziorvosi telefonos ügyeletet tartva tapasztaltam -, hogy már a hívásból kiderül: a páciens pontosan tudja, mit kellene tennie bizonyos tünetek észlelésekor - például a szokásos vérnyomás-kiugrás alkalmával -, de egyfelől megerősítésre vágyik, másfelől tudja, hogy már attól lejjebb megy a vérnyomása, ha pár szót tud beszélni valakivel. Tapasztalatok szerint sokan használják a sürgősségi ügyeletet ilyen célra. A legkirívóbb hívásom egy forró nyári éjszakán volt: hajnali 3-kor egy idős néni - aznap már sokadszor telefonálva - azzal hívott, hogy felébredt, mert melege van, és megkérdezte, hogy bekapcsolhatja-e a ventillátort.
Noha érthető, hogy ezekben az esetekben is szükség lehet valakire, akivel lehet beszélgetni, mégis érdemes észben tartani, hogy ezek a hívások hátráltatják a betegellátást, és azoktól a rászorulóktól rabolja az orvos idejét, akiknek valóban sürgős segítségre van szükségük. Talán az lehet a hosszú távú megoldás erre a problémára, ha azok, akik még nem küzdenek "VTV-szindrómával", tájékozódnak, felkészülnek, hogyha a későbbiekben ők is magányosak lesznek, képesek legyenek másféle segítséget kérni.
A szerző mentőápolóként dolgozik.
