A cukorbetegség a leggyakrabban előforduló anyagcsere-betegség a világon: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint több mint 420 millióan szenvednek ebben a kórképben világszerte. Előrejelzések alapján az elsősorban szövődményei révén veszélyes diabétesz 2030-ra a hetedik leggyakoribb halálokká válhat az emberiség körében, miközben már napjainkban is vezető kiváltó tényező látásvesztés, veseelégtelenség, szívroham, stroke és alsó végtagi amputációk esetén.
A probléma forrása az inzulinban keresendő, amely hormon elengedhetetlen a szénhidrátok anyagcseréjéhez . Az inzulintermelést a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteiben található béta-sejtek végzik, ez a működés azonban különböző mechanizmusokon keresztül leállhat, illetve romolhat az inzulin hasznosítása is, így pedig a szervezet egyes sejtjei nem lesznek képesek felvenni a táplálékul szolgáló szőlőcukrot a vérből. Emiatt az autoimmun eredetű 1-es típusú cukorbetegségben szenvedők mindenképpen inzulinpótlásra szorulnak, akárcsak azok igen jelentős része, akik az inzulinrezisztencián alapuló 2-es típusú diabétesszel küzdenek. A veszélyes szövődmények megelőzéséhez elengedhetetlen a vércukorszint egészséges határok között tartása, és mivel a cukorbetegség nem gyógyítható, a kezelés élethosszig tart.
Az inzulin orvosi felhasználásának kezdete
A diabéteszes páciensek számára még a 20. század elején is csupán életmódbeli tanácsokkal tudtak szolgálni az orvosok. A cukor- és keményítőbevitel csökkentése, valamint a súlyfelesleg leadása képes is volt némi javulást hozni a betegek állapotában, az igazi áttörésre azonban egészen az 1920-as évekig várni kellett. Az orvostudomány ugyan már korábban is felismerte, hogy egy hasnyálmirigy által kiválasztott anyag kulcsfontosságú szerepet tölt be a szénhidrát-anyagcsere szabályozásában, a kivonatolására irányuló kísérletek sokáig sikertelennek bizonyultak.
Egy kanadai ortopéd sebész, Frederick Banting 1920-ban előállt egy újszerű ötlettel: a hasnyálmirigy-vezetékek elzárásával próbálta elérni, hogy az inzulint lebontó enzimet, a tripszint termelő sejtek elpusztuljanak, miközben a Langerhans-szigetek sejtjei életben maradnak, lehetővé téve ezáltal a problémamentes izolálást. Elképzelésével a Torontói Egyetem fiziológiai osztályának vezetőjéhez, John Macleodhoz fordult, aki végül laboratóriumi hozzáférést és tíz kutyát biztosított számára az állatkísérletekhez, valamint megbízott egy hallgatót az asszisztensi feladatokkal, Charles Bestet.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A kísérletek 1921. május 17-én kezdődtek el, az év szeptemberére pedig az eredmények kimutatták, hogy a hasnyálmirigyüktől elválasztott kutyák szervezetében kialakult a cukorbetegség, ugyanakkor a kinyert kivonatot beinjekciózva csökkenteni tudták a vércukorszintjüket. Ezt követően csatlakozott a kutatócsapathoz J.B. Collip biokémikus, aki segítséget nyújtott az "isletin" névre keresztelt kivonat megtisztításában az emberi felhasználás előtt.
Az első injekciót egy 14 éves cukorbeteg fiú kapta 1922. január 11-én. A tűszúrás helyén steril tályog képződött, a beadott inzulin pedig enyhén csökkentette a tesztalany vércukorszintjét, miközben a ketózisra nem volt kihatással. A későbbi tesztek szintén ígéretes eredményeket hoztak, az injekció hatására ugyanis csökkent a vér és a vizelet cukortartalma, illetve eltűntek a vizeletből a ketontestek.
Az inzulinkészítmények tömeggyártását a non-profit formában működő Nordisk Insulin Laboratory kezdte meg Skandináviában. A felfedezésért Frederick Banting és John Macleod 1923-ban elnyerte a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat, az elismeréssel járó pénzjutalmat pedig megosztották Besttel és Collippal.
Ez is érdekelhet
Forrás: who.int ; ncbi.nlm.nih.gov
