Epilepsziás vagyok
– Két szó, amivel elég gyorsan meg tudom változtatni a rólam kialakult képet, és ezzel párhuzamosan meglepni az embereket. Elvégre úgy vagyok beteg, hogy közben mégse: nincs látható nyoma, nem kell semmiről sem lemondanom miatta (egyszer plazmát adni nem engedtek). Nem triggerelnek a villanó fények (ahogy szerencsére más sem), megérzem, ha rohamom lesz (egy úgynevezett „aura” előzi meg), és napi két szem gyógyszerrel rohammentes vagyok (igen, még ihatok is rá). Utóbbi persze csak addig igaz, amíg rendesen szedem az antiepileptikumot. De erről majd később.
tematikus hónap a HáziPatikán
Életünkben számos terület van, amiről
nem, vagy nehezen beszélünk – különösen érzékenyek lehetnek egyes egészségügyi
témák, legyen szó akár fizikális, akár lelki kihívásokról.
Hiszünk benne, hogy a megoldások a nyíltsággal kezdődnek: szembe kell
néznünk a gondjainkkal, körülményekkel, tényekkel, ahhoz, hogy változtatni
tudjunk rajtuk. És az sem árt, ha ehhez megkapjuk a környezetünk támogatását is. Már csak ezért sem szabad hallgatni.
A HáziPatika elkötelezett amellett, hogy merjünk beszélni akár kellemetlen,
intim dolgokról is, hiszen az életünk részei. Áprilisban ezért egy egész
hónapot szentelünk „rázós” témáknak bízva abban, hogy egyre kevésbé lesznek
azok, a róluk való ízléses, mégis szókimondó beszéd pedig természetessé válik.
Az epilepsziának számtalan fajtája van. Az enyém tíz évvel ezelőtt, huszonöt éves koromban jött ki, az oka máig nem világos. Ugyanakkor az biztos, hogy nem genetikai, ami jó, hiszen nem adhatom tovább. Az én agyamban a hiba a bal halántéklebenyben van, pontosabban a verbális és a rövidtávú memóriáért felelős részeken. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy a korábbiakkal ellentétben nem tudom azonnal rávágni, hogy mi történt tegnap, hanem gondolkodnom kell rajta, illetve néha nem jutnak eszembe bizonyos szavak. Persze ezek messze nem nevezhetők problémáknak, sőt, nem egy ismerősömnél még így is jobb a memóriám. Ezzel együtt nem hittem volna, hogy már huszonéves koromban hanyatlani kezd az emlékezőképességem.
Hiba a Mátrixban
Az emberek általában kétféleképpen reagálnak: vagy zavarba jönnek (ez a gyakoribb), vagy kifejezetten érdekesnek találják a helyzetet. Talán mindegy is, mivel a bejelentés után másképp tekintenek rám: ez lehet egy bármelyik pillanatban felrobbanó bomba, vagy egy két lábon járó Wikipedia-oldal az agy rejtelmeiről. Esetemben a roham aurája, azaz a pár másodperccel korábban jelentkező előfutára, az a deja vu – a hiba a Mátrixban, ami némi hallucinációval is jár.
Amik viszont megmaradnak, azok a rémült arcok, amiket egy roham után látok magam körül. Az olvasható le a tekintetükről, hogy ennél borzalmasabb dolgot életükben nem láttak - még ha ez az ő oldalukról nézve nem is feltétlenül van így. Azért bizarr belegondolni, hogy vannak emberek, akiknek (valószínűleg) némi traumát okoztam, és nem feltétlenül tudják jól kezelni a helyzetet. Ezért persze nem lehet senkit sem hibáztatni: fordított helyzetben valószínűleg én sem találnám a megfelelő szavakat, még ha a szándék maga jó is.
Jó példa egy beszélgetés egy volt kollégámmal, akinek "volt szerencséje" végignézni egy rohamomat:
"Ha minden erőmmel nyomni kell, nem jön ki alulról minden?" – a szülést kísérő tabuk és félelmek
Az ismeretlentől egyértelműen tartunk, főleg ha az egy olyan élmény, amiről ha mást nem is, egy dolgot mindenki tud: nagyon fájdalmas. Harminc nő megkérdezésével készült, nem reprezentatív felmérésünkből kiderül, mitől féltek leginkább a nők szülés előtt, és van-e olyan, amit szerettek volna tudni, de nem merték megkérdezni a nőgyógyászuktól.
– Csak azt szeretném kérdezni, hogy hány percig tartott? Hogy tudjam mondani a dokinak. – Hát úgy két-három percig. Felkiáltottál, hogy rosszul vagy, aztán görcsbe rándultál, fennakadt a szemed, habzott a szád… – Csak az érdekelt, meddig tartott.
Epilepsziás kontra epilepsziával élő
Mindig felmerül a kérdés, hogy mikor „illik” ezt bevallani: elvégre ez hiába az én betegségem, valahol mégis közügy, hiszen baj esetén az ember ki van szolgáltatva a környezetének. De hogyan lehet egyáltalán felhozni a témát? Hányadik randin szokás egymás egészségügyi problémáit átbeszélni? A munkatársak közül kinek, kiknek jó tudnia erről? Ha nem is jogi, de erkölcsi kötelességem szólni minden kollégának, hogy ne rémüljenek meg (annyira), ha – ahogy népiesen mondják – kiver a frász? Ezekre senkinek sincsenek jó válaszai, de az biztos, hogy a társalgás itt nem áll meg, és nem megy tovább, mintha mi sem történt volna. És hogyan illik mondani? Pár évvel ezelőtt olvastam, hogy a politikailag korrekt megfogalmazás már nem az epilepsziás, hanem az epilepsziával élő kifejezés. Elhiszem, hogy van, akinek így könnyebb elfogadni, vagy közölni, de számomra nem jelent különbséget. Lehet csűrni-csavarni, de a lényegen nem változtat. Epilepsziás vagyok.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mellékhatás: öngyilkossági gondolatok
Sokszor megkapom, hogy én a szerencsések közé tartozom. Egyrészt gyógyszerrel tünetmentes vagyok, másrészt elég csak egy fajtát szednem – több esetén kiszámíthatatlanabbak a mellékhatások. Nekem „csak” az álmatlansággal kell megküzdenem: nehezen alszom el, és ha végre sikerül, akkor is négy-öt alkalommal felébredek éjszakánként. Az évek óta tartó kialvatlanságnak pedig már most érzem a hatásait – ahogy telik az idő, egyre jobban.
Öt év rohammentesség után
letehettem a gyógyszert (fokozatosan, szigorú orvosi felügyelet mellett). Utána
még két év rohammentesség szükséges ahhoz, hogy valaki gyógyultnak számítson:
nekem viszont hat hónappal a már nagyon várt évforduló előtt újra rohamom volt.
Újra vissza kellett állnom az antiepileptikumra, és – nem meglepő módon – eléggé
lehangolt lettem. Sőt, inkább a depresszió tüneteit tapasztaltam: hetekig meg
voltam arról győződve, hogy ezt megérdemeltem valami miatt, és senkinek sem
hiányoznék, ha nem lennék. Pár hónappal később valami miatt újra elővettem a
betegtájékoztatót, amin a mellékhatások között fel volt tüntetve: öngyilkossági gondolatok.
A másik oldalról nézve viszont felmerül a kérdés: mit adott nekem ez a betegség? Közhelynek tűnik, de valóban igaz, hogy a dolog fejben dől el – esetemben szó szerint és átvitt értelemben is. Az átlagnál talán tudatosabban állok hozzá, hogy bármikor beüthet a baj: mondjuk mikor az éjszakai buszon ülök, mikor a mozgólépcsőn állok, vagy mikor éppen kimászok a kádból. De azt nem hagyom, hogy ez a gondolat eluralkodjon rajtam. Akkor az ágyból sem kelnék ki.
Ez is érdekelhet
Ha pedig véletlenül elfelejtek valamit, akkor az „agykárosodásom van” mindig kiváló adu ászt jelent.
Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116, 123, vagy 06/80-820-111-es telefonszámot! Ha öngyilkossági gondolataid vannak, olvasd el ezt az oldalt! Ha pedig másért aggódsz, ezt az oldalt keresd fel!
