A császármetszés végigkíséri az emberi történelmet, utalásokat találhatunk a beavatkozásra az ősi Kína feljegyzései és az ókori görög mítoszok között egyaránt. Sokáig azonban nem végezték el élő nőkön, a műtét elsődleges célja az volt, hogy a halott anya méhéből eltávolítsák a magzatot. Arra, hogy ezzel megmentsék az újszülött életét, minimális esély volt, a szerepe inkább abban keresendő, hogy így külön tudták eltemetni az anyát és a magzatot, megadva nekik a vallásos végtisztességet. Így a császármetszésnek inkább rituális jelentősége volt, nem pedig az élet megmentése.
Az első olyan feljegyzés, melyben olyan császármetszés szerepel, amit az anya és az újszülött egyaránt túlélt, az 1500-as évekből származik. Eszerint egy svájci gazdálkodó, Jakob Nufer hajtotta végre a műtétet a feleségén, aki a sikeres császármetszés után még öt gyermeket szült. Ennek a történetnek a valódiságát azonban sokat megkérdőjelezik.
A 16. századtól az orvostudomány hatalmas fejlődésnek indult, egyre jobban megismerték az emberi anatómiát, a belső szervek elhelyezkedését. Ugyanakkor az orvostudomány a férfiak privilégiuma maradt, míg a szülés segítését asszonyi feladatnak tartották. A bábáknak szigorúan tilos volt császármetszést végrehajtani, azonban a képzett orvosok kevésbé vettek részt a szülésekben.
Gyakoribb volt a természeti népeknél
Míg a nyugati orvosok számára a császármetszés igen veszélyes és nagyon bizonytalan kimenetelű műtétnek számított, a világ más részein hatékony módszereket dolgoztak ki a magzat kiemelésére. Egy brit utazó 1879-es feljegyzése például egy ugandai műtétet ír le, melynél az anyát banánbor segítségével bódították el, a műtéti sebet pedig gyógyító gyökerekből készült kenőccsel kenték be. A feljegyzés szerint az anya és a magzat is túlélte a műtétet.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Európa és Amerikai nagyvárosainak fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy a császármetszés orvosi gyakorlata fejlődjön és elterjedjen. A városi kórházakban ugyanis egyre több szülészorvos dolgozott, a bábák szerepe pedig egyre csökkent. A városban élő és dolgozó nőket nem segítették a családtagjaik, szemben a vidékiekkel, így azok a kórházi orvosokra voltak utalva. A sok hasonló eset pedig a műtéti eljárások hatékonyabbá válásával járt együtt. Míg korábban a sebészeket inkább "mészárosoknak" tartották, akik csak amputálni tudtak, a 19. századra a módszerek egyre kifinomultabbá váltak és egyre javult a túlélési arány is.
Megdőlt egy mítosz a szülésről
1846-ban először alkalmaztak érzéstelenítést egy műtéthez , és hamarosan az az évszázados, a Bibliára visszavezethető elképzelés is megdőlt, mely szerint a szülésnek fájdalmasnak és szenvedéssel telinek kell lennie: Viktória királynő ugyanis kloroformot kapott két szüléséhez is. Az érzéstelenítésnek köszönhetően a sebészeknek több idejük volt végrehajtani a műtéteket, jobban meg tudták tisztítani az érintett területet, lehetőségük nyílt arra is, hogy feljegyzéseket készítsenek, ennek köszönhetően egyre jobban fejlődhettek a műtéti eljárások.
A császármetszésbe belehalt nők száma azonban nem csökkent, elsősorban a fertőzések, a vérmérgezések miatt. Szintén súlyos következményei voltak annak az elképzelésnek, hogy a méh fala a műtét után magától összezárul, és annak összevarrása, mivel a varratot nem lehet eltávolítani, csak a fertőzések esélyét növeli. Ezért nagyon sok nő nem is a fertőzésbe halt bele, hanem egyszerűen elvérzett.
Csak az 1800-as évek végén kezdtek belső varratokat használni, a méhen képzett vágást ezüstdróttal zárták le. Ebben az időben kezdett elterjedni az a szokás is, hogy nem várták meg, míg az anya hosszú órákon keresztül vajúdott és teljesen kimerült: a korai műtét ugyanis jobb kimenetellel, a gyógyulás nagyobb esélyével kecsegtetett.
Miután egyre több nő maradt életben a beavatkozást követően, az orvosok azzal kezdtek kísérletezni, hogy megtalálják a bemetszés legideálisabb helyét. A penicillin 1928-as felfedezése, majd gyógyszerként alkalmazásának elterjedése jelentősen csökkentette a császármetszés utáni fertőzések kialakulásának veszélyét, így jelentős mértékben növelte a beavatkozást túlélő nők számát.
A II. világháború után egyre több kórház épült, és a szülések legnagyobb része ezekben történt. Folyamatosan fejlődött az érzéstelenítés tudománya, a császármetszést végző orvosok egyre több tapasztalatból tanulhattak, így a beavatkozás egyre biztonságosabb lett. A várandósok szülés előtti gondozása , a perinatális tanácsadás is egyre elterjedtebb lett, így időben ki tudták szűrni a kockázatos terhességeket, és egyre több esetben tudták előre meghatározni, hogy mikor lesz szükség császármetszésre.
Az altatásos érzéstelenítés helyett egyre több országban kezdtek epidurális érzéstelenítést alkalmazni a császármetszésekhez, ennek segítségével az anya tudatánál volt a beavatkozás alatt. Ez nemcsak a műtét kedvezőbb kimenetelével járt együtt, de az újszülött és az anya közötti azonnali kapcsolatot is lehetővé tette.
