Gyógyít vagy csonkít
A nőgyógyászati műtét jótékony kifejezés arra az orvosi nyelven hiszterektómiának nevezett beavatkozásra, melynek során a belső nemi szervek közül a petevezetőkről és a hüvelyről leválasztva eltávolítják a méhet. A petefészkek, ha egyébként nincs rajtuk kóros elváltozás, megmaradnak. Minden nő ösztönösen tiltakozik, amikor e műtét lehetősége felmerül. Megválni egyszer s mindenkorra testünk egy darabjától? Kézenfekvő a magyarázat, amit vigasztalásul mondanak ilyenkor, hogy úgysincs már rá szükség, hiszen, a petefészek nem működik, nincs tüszőrepedés, tehát nem foganhat gyermek, nem kell a méhben kihordani.
Tényleg idővel fölöslegessé válna bennünk egy csomó szövet, és a legegyszerűbb megszabadulni tőle, mint a konyhai szemetes zacskótól? Bizonyára nem! A méheltávolító műtét eldöntése komoly, felelősségteljes feladat, hiszen - a tévhittel ellentétben - a belső nemi szerveknek továbbra is marad tennivalója. Indokolt esetben viszont életmentő lehet a lemondás a méhről és a petefészkekről.
Tennivalók
Érdemes először is sorra venni azokat az állapotokat, amelyeknél a nőgyógyász számára nem lehet kérdés, hogy el kell távolítani a méhet, aztán pedig megismerkedünk vele, hogy miben lehet még hasznunkra, ha mód van megtartására. Mindezek után pedig át kell gondolni, hogy indokolt-e, hogy a menopauza közeledtével és azt követően az európai nők 30-40 százaléka esik át méheltávolító műtéten, s ezzel valóban a leggyakrabban elvégzett nőgyógyászati műtétté vált. Ha a szövettani vizsgálat bizonyítja, hogy rosszindulatú daganat fejlődik szöveteiben, a méhet egyértelműen ki kell venni.
A második javallat lehet a mióma - a méhizom falának izomszövetből és kötőszövetből álló jóindulatú daganata -, melynek nem puszta léte, hanem annak mérete és természete döntő a műtét szempontjából. Indokolttá teszi a műtétet, ha - férfiökölnél nagyobb - mérete miatt úgynevezett kompressziós tüneteket okoz, azaz nyomja a húgyvezetéket, és ezért vizeletpangást okoz, nehezíti a székelést. Ugyancsak műtéti megoldást igényel, ha rosszindulatúvá válhat.
Ez korántsem minden mióma sajátja, ha azonban az ultrahangos vizsgálatokkal gyors méretnövekedést igazolnak, ha a belseje elfolyósodik, vagy ezzel összefüggésben másképpen nem csillapítható vérzést vált ki, a mióma a méhhel együtt eltávolítandó. Ebből tehát az is következik, hogy a kisebb miómákat nem feltétlenül kell eltávolítani, s főképp nem mindjárt a méhhel együtt. A 35 év feletti nők mintegy harmadánál mutatható ki mióma, ugyanakkor az összes nőgyógyászati panasznak mindössze 3,5 százalékáért felelős.
Mielőtt azonban tovább kutatnánk, hogy mikor érdemes gyógyítani valamit, ami nem tesz beteggé, s valóban alattomos veszélyes állapotról van-e szó vagy valami másról, vegyük sorra a méheltávolítás harmadik lehetséges javallatát. A vérzési rendellenességek jelentős része a menopauza közeledtével azt jelenti, hogy szokatlanul erőssé és nehezen csillapíthatóvá válik a menstruáció .
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ennek három oka lehet, s ezek közül csak az egyik a rosszindulatú daganat, a másik a már említett mióma, a harmadik pedig az ún. hiperplasia uteri, azaz a méh részben ismeretlen okból bekövetkező, extrém méretnövekedése és vérzése. Természetesen a vérzést el kell állítani, de ez csak akkor indokol hiszterektómiát, ha más, szelídebb módszerek - pl. endometrium-abláció, a méhet belülről bélelő méhnyálkahártya (endometrium) elektromos eszközzel való leégetése - nem vezetnének eredményre.
Mire hajlamosít a menopauza?
A méheltávolítások száma a 40-45 éves korosztályban kezd el megszaporodni. Vajon miért? A női szervezetben ekkor az ösztrogéntermelés és ennek sejtosztódást serkentő hatása még megvan, azonban egyre gyakrabban marad el az ovuláció (tüszőrepedés). Ennek az az oka, hogy a petefészek sejtjein lévő receptorok, ahol a sárgatest-serkentő hormonmolekulák "lehorgonyozhatnának", felmondják a szolgálatot. Így nem képződik sárgatest és az általa termelt progeszteron sem, ami visszafogná, leállítaná a sejtosztódást, levezényelné a méhnyálkahártya leépülését. A ciklusok felborulnak.
A változókor kezdetén az ellensúlyozatlan ösztrogénhatás a méhnyálkahártyán hiperpláziát, szövetszaporulatot okoz, mely később méhtestrákká fajulhat, a méhizomzatnál a miómák képződésének kedvez, de hat az emlőre is. Az emlőben ún. fibrocisztás emlőbetegség (mastopátia) alakul ki. Az emlők mirigyállományának sejtjei fokozottan osztódva hozzák létre ezt a jóindulatú elváltozást, amely az esetek 2-5 százalékában alakul rákká, az összes emlőrákos megbetegedés 70%-a ilyen eredetű.
A változókor hormonális szempontból "viharos" időszakának problémáit gyakran fokozza a stressz. Az idegesség, feszültség egyébként sem kedvez a szaporodásnak, hatására a mellékvesekéreg bonyolult szabályozási folyamat eredményeképp a szervezet végső soron csökkenti a szexuálszteroidok megkötésére alkalmas sejtfelszíni receptorok termelését, és - hasonlóképpen a menopauza időszakához - elmarad az ovuláció. A stressz ekképp okozhat vérzési rendellenességet, és növeli a nemi szervi rákok kockázatát.
A menopauza után az ösztrogéntermelés csökkenésével kialakul a hormonháztartás új egyensúlya, ezért a női szervezet változókori átalakulása normális esetben nem vezet kóros elváltozásokhoz, csupán elmarad a menstruáció. Később ösztrogének híján a miómák is visszafejlődnek, hiszen ösztrogénfüggő jóindulatú daganatok. A méheltávolító műtét fenyegetésének veszélye is elmúlik.
Minden valószínűség szerint a menopauza az embert - asszonyokat és orvosokat - csupán hajlamosítja arra, hogy belemenjenek egy további komplikációkat egyszer s mindenkorra kiküszöbölni látszó, radikális megoldásba. Vajon nem hagytunk valamit figyelmen kívül? A menopauza valóban rizikófaktor lehet bizonyos rákok kialakulásában, miután azonban természetes és jól megtervezett folyamat, nem indokolt, hogy ilyen nagy számban művi beavatkozásokkal "gyógyítsák".
Vészjelző helyett vészes következmények
A méh nyálkahártyájának és izomzatának állapota, a vérzési rendellenességek és miómák lényegében azt jelzik, ha a hormonális szabályozásban vagy változókori átállásban kisebb-nagyobb zavarok keletkeznek. Miután a hormonok egész testünk működését befolyásolják valamelyest, és a szexuálhormonok sem csupán a méhre, hanem valamennyi nemi szervünkre hatnak, a méh és rendellenes működésre utaló jeleinek - indokolatlan - kiiktatásával csak a tüneteket kezeljük, a probléma megmarad.
Megbetegedhet a hüvely, elsiklik figyelmünk az emlő elváltozásai fölött, növekedhet a szív- és érrendszeri betegségek, a szívinfarktus, a stroke, a csontritkulás, az időskori cukorbetegség, a húgy-ivarszervek sorvadásának, a vizelet-visszatartási képtelenségnek, az Alzheimer-kórnak a kockázata, és még sorolhatnánk, ahelyett, hogy a hormonszinteket alaposan szemügyre vennénk, és a baj gyökerénél kezdenénk az orvoslást. Sőt, hamis nyugalom áldozatává válhat a nő, azt gondolván, hogy a rákszűrés gondjától megszabadult, az emlőrák azonban ugyanazon okból, amiért méhe esetleg már nincs, még kialakulhat, és a petefészkek is többnyire megmaradtak. A méhre tehát a nőnek még szüksége volna!
Mi tehát a teendő? Mielőtt valaki megijedne egy csonkoló műtéttől, gondolja át, érdemes-e betegnek éreznie magát, fölösleges stresszes gondolatoknak utat engednie? Ha netán tényleg indokolt a műtét, akkor is higgadt fejjel és a helyes döntésről megbizonyosodva kell beleegyezését adnia. Ehhez először is kérje el a szövettani leletet, és nyugodtan kérdezzen meg más szakorvost is. Ha az orvosi papíron "hyperplasia glandularis cystica endometrii" szerepel, akkor nincs oka rendellenes szervi elváltozás - daganat - miatt aggódni, nagyon nagy valószínűséggel műtétre sem fog sor kerülni, hanem a progeszteron hormonszint rendezését célzó kezelésre van szüksége. Természetesen fontos a kezelőorvos iránti bizalom, egészségünk azonban nem csak rajta, hanem rajtunk, a mi döntésünkön is múlik!
Legjobban: