Mentőstől szakorvosig a gyógyítás szakmájának minden szereplője az emberek megsegítéséért dolgozik, a túlterhelt állami ellátórendszerben viszont a személyes kötődés helyett inkább a mindennapi robotolás jellemző. A legszorosabb kapcsolatot talán az ápolók alakítják ki a beteggel, akiknek rendszeresen gondoskodniuk kell ezekről a kiszolgáltatott emberekről. Mennyire lehet a mindennapos intim közelséget szakmai keretek között tartani, és hol van a határ, amelyet átlépve már problémás lehet az ápoló-beteg viszony?
Az egyik legismertebb ápolónő, Florence Nightingale volt. A brit arisztokrata családba született nő elutasította a fényűző életmódot, és ahelyett, hogy a családja által kiszemelt báró feleségeként otthon kötögetve élte volna le életét, az emberek megsegítését választotta hivatásul. Az ápolói szakma alapjait maga tanulta ki könyvekből, majd az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború alatt vált ismertté, ahol megszervezte a magukra hagyott sebesültek ellátását. Munkáját olyan lelkiismeretesen végezte, hogy még éjszaka is látogatta a sebesülteket - emiatt "lámpás hölgynek" is hívták, a rossz nyelvek pedig félreértették az igyekezetét, és úgy vélték, hogy az ápolónő beleszeretett a betegekbe. A köztudatban elterjedt Nightingale-effektus alapja, hogy az ápoló szerelmes lesz betegébe, ez az érzelem azonban rendszerint megszűnik, ha a beteg felépül, és már nem szorul mások segítségére. Ápolónőket és szakértőt is kérdeztünk a jelenségről.
Túltengő empátia és védelmezőösztön
"Elképzelhető, hogy egy ápolónő többet érez a betege iránt annál, mint ami egy szakmai alapú kapcsolatba beleférhet. Viszont én nem tartom valószínűnek, hogy ezek tényleges, mély érzelmek lennének, inkább a túltengő empátia és a nőkre jellemző védelmezőösztön keveredéséből születő fellángolás. Persze, nem kizárt, hogy később ebből akár párkapcsolat is lehet, de az ellenkezik az etikai kódexszel, hogy a beteggel ilyen jellegű kontaktust kezdeményezzünk" - mondta Jakabné Krizsák Zsuzsanna ápolónő.
Ugyanakkor ebben a szakmában is emberek dolgoznak, és akár egy kórházban is összefuthatunk valakivel, aki szimpatikus, ahogy megtörténhet ugyanez egy boltban vagy a könyvtárban is. "Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kolléganőkkel szolidan egymás között nem jegyeztük meg, ha az egyik beteg jóképű volt - baleseti sebészeten dolgoztam, sok fiatalember megfordult nálunk. Arról viszont nem tudok, hogy bármelyik kolléganőm beleszeretett volna valamelyik betegünkbe, vagy romantikus jellegű kapcsolatot kezdeményezett vele" - hangsúlyozta.
Elmondása szerint semmilyen írott szabályzat nincsen, amely konkrét keretbe foglalná, hogy mi fér bele egy ápoló-beteg kapcsolatba, és ezzel a témával az ápolói képzés sem foglalkozik behatóbban. A szakmában töltött évek alatt mindenkinek a saját tapasztalatai alapján kell kialakítania azokat a határokat, amelyeken belül egyik fél sem sérül.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez sosem lesz futószalagmunka
A szintén ápolóként dolgozó Sebők Erika szerint vannak bizonyos osztályok, ahol a beteggel óhatatlanul is szorosabb viszony alakul ki. Ilyen például az onkológia , ahol súlyos, daganatos betegekkel foglalkoznak, vagy a pszichiátria, ahol nagyon sajátos, problémás eseteket kell kezelni. Ezeken az osztályokon rendszeresen vannak tréningek is, ahol egy pszichológus felméri a dolgozókat, és a kiégés jeleit keresi rajtuk. Ez ugyanis a túlhajszoltság mellett bekövetkezhet azért is, mert az ápoló nehezen enged el bizonyos eseteket.
"Nagyon fontos különválasztani a munkát a magánélettől mindkét fél védelmében. Rengeteg beteggel, sorssal és élettörténettel találkozunk a mindennapokban, és az ebben a szakmában dolgozók empátiája egy kicsit talán nagyobb a megszokottnál, ezért ügyelnünk kell rá, hogy a meghúzott határokat sose lépjük át" - mondta az ápolónő. Szerinte azoknak az ápolónőknek, akik érzékenyebbek és jobban kötődnek egy-egy emberhez, érdemes inkább olyan osztályt választaniuk, ahol gyorsabb a betegek átfutása.
Az ápolónő közel harminc éve van a szakmában, amely alatt betegek tízezreinek segített. Bár az egyre növekvő, már-már kezelhetetlen szakemberhiány miatt egyre kevesebb időt tudnak fordítani egy emberre, sokszor a munkaidején túl is felkeres néhány műtétre várót, hogy megnyugtassa és válaszoljon a kérdéseire. Nem tudja elképzelni, hogy ez a szakma valaha is futószalagmunkává változzon, hiszen mindig lesz egy kedves arc, egy emberi pillanat, amelyre még évek múlva is emlékezhetnek a kórházban dolgozók. Az érzelmeket teljesen kizárni talán sosem lehet, de vannak, akik éppen a túlzott segíteni akarásba rokkannak bele.
Sebők Erika személyesen is ismer olyan ápolót, aki beleszeretett a betegébe, ott azonban az érzelmek nem múltak el a gyógyulást követően. "Az egyik kollégám a betegéhez ment férjhez, és azóta is nagy boldogságban élnek együtt. Ott a beteg-ápolói kapcsolaton túllépve valami több is szövődött, és szerintem ezzel nincs is semmi baj. A kórház csak egy helyszín volt a sok közül, akár a munkahelyükön is találkozhattak volna" - mesélte.
A popkultúra szülötte a Nightingale-szindróma
A Florence Nightingale-effektusra rákeresve elsősorban kétes tudományos hátterű honlapokba futunk bele, még a Wikipedián is csupán néhány soros, rövid leírása van a szindrómának. Ez nem véletlen: tudományos kutatás ugyanis nem igazolta, hogy létezne ez a jellemzően ápolónőket érintő jelenség, vagy legalábbis komolyabban még sehol sem vizsgálták. Sokáig csak az egészségügyben dolgozók között volt ismert: ők olyan kollégáik kapcsán emlegették, akikről úgy vélték, hogy valamilyen "természetbeni juttatást" várnak a munkájukért cserébe.
Közismertté a brit színész, Albert Finney tette, aki egy 1982-es interjúban beszélt a Nightingale-effektusról. Emellett Robert Zemeckis 1985-ös kultfilmjében, a Vissza a Jövőbe egyik jelenetében is megemlítik, ahol kiderült, hogy a főszereplő szülei azért szerettek egymásba, mert apját egy autóbaleset után az anyja ápolta. A Nightingale-szindróma tehát a popkultúra szülötte, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs alapja - az ápoló és beteg közötti egészségtelen kapcsolat a pszichológiában is ismert.
A pszichoterápiában állandó gondot jelent
Személyes eseteket lehet elemezni, szindrómaként azonban nem beszélhetünk a Nightingale-effektusról - mondta el a HáziPatika.com kérdésére Urbán Róbert, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszékének tanszékvezetője. A szakember szerint egy nehéz időszakot (például valamilyen balesetet, amely kórházi ellátást is igényel) megélt ember önbizalma megrendülhet, ami miatt félreértheti az empátián alapuló közeledést. Bizonyos személyiségfejlődési problémák ezt még jobban felerősíthetik, de alapvetően ilyenkor félreértésről van szó, amelynek valószínűleg semmilyen kölcsönös érzelmi alapja nincs. Az ápolók az óriási szakemberhiány miatt sajnos amúgy is szinte egész nap rohannak, egy betegre nagyon kevés idejük jut, ami pedig teljesen ellehetetleníti a közöttük kialakuló viszonyt.
Az olyan szakmákban viszont, ahol a beteg és az őt ellátó személy között hosszabb az együttműködés, ez visszatérő problémát jelent, amiről hosszú vita folyt már. Ilyen például a pszichoterápia, ahol elsősorban a kliens szokott úgynevezett indulatáttételi érzéseket tapasztalni. Ez azonban gyógyulásának egyik lépcsőfoka lehet, és nemcsak szerelmi vonzalom, de akár harag formájában is jelentkezhet. A pszichoterapeuta azonban tudja, hogy ezek az érzések nem neki szólnak, hanem annak jelei, hogy aktiválódtak a korábban fel nem oldott belső konfliktusok - mondta Urbán Róbert.
Amikor beteges szintű a segítségnyújtás
Az ápoló és beteg között létrejövő problémás kapcsolat legismertebb formája a Helfer-szindróma. A kényszeres segítésnek is nevezett viselkedésforma az egészségügyi dolgozók mellett minden segítői foglalkozást végző embert (például szociális munkást, lelkészt) érinthet. Alapja, hogy az adott személy saját ingatag pszichés állapotát ellensúlyozná úgy, hogy kényszeresen próbál segíteni embertársain. "Ilyen esetben - persze nem tudatosan - a segítő személy saját belső konfliktusainak megoldását keresi a munkájában. Jellemzően a munkaidején túl is látogatja páciensét, ahogy pénze és szabadideje nagy részét is az ő problémája megoldására fordítja" - magyarázta a tanszékvezető. Bár ez a személy látványosan próbál segíteni, a valós megoldást sokszor nem is kutatja, mert szeretné fenntartani a függőségi viszonyt.
Ez a kényszeres viselkedés sokszor még pluszterhet is ró a segítségre szoruló emberre, a segítőnek pedig teljesen rámehet a magánélete és az egészsége. A túlzott igyekezet és a már-már mártíromságig nyúló önfeláldozás a kollégák ellenszenvét is kiválthatja, ráadásul könnyen kiégéshez vezethet, ami újabb pszichés problémáknak ágyaz meg.
Ez is érdekelhet
A probléma különösen nagy gondot jelenthet Magyarországon, ahol a segítői munkakört sem anyagilag, sem pedig erkölcsileg nem ismerik el kellőképpen. Az itt dolgozók a túlterheltség és a rossz körülmények miatt érzett kudarcok hatására magánéleti problémáik elől a munkába menekülhetnek, és intim kapcsolati szükségleteiket (ami nem a szexualitást, hanem a szoros érzelmi kapcsolatot jeleni) is ebben elégítik ki. Ilyen esetben a segítő maga is segítségre szorulhat, de sok esetben nem is tud az érintettségéről - mondta a szakember. A gyógyulásban nagy szerepe van ilyenkor az érintett családjának és barátainak, akik új célok felé terelhetik őt.
